Bunkó vagyok azért, mert nemet mondtam a "sógornőmnek"?

Előzmény:

Másfél szobás lakásban lakunk, 10 hós babával, jelenleg nyűgös időszakát szenvedjük vele együtt, éjszaka sokszor felkel sírni, ilyenkor a párom átmegy a másik szobába aludni, nehogy másnap hasznavehetetlen legyen a munkájában.

Kettő, hogy amikor terhes voltam sokszor megkeserítette életem, akkor a párom albérletében laktunk és ő is ott lakott velünk, mert neki nem volt hova mennie. Sokszor éreztem rajta az ellenszenvet irántam, sokszor hazudott, és én igyekeztem nem tudni róluk. Úgy tettem mintha nem tudnék róluk.

Akkor tette be a kiskaput nálam, amikor ő a párom volt barátnőjének családjával találkozott - persze nekem semmi közöm hozzá kivel találkozik és miért, de ez akkor nagyon a lelkembe vágott - úgy éreztem, hogy próbál minket szétszakítani. Azóta megbízni se tudok benne, a gyereket sem akarom rá bízni.

Valahogy nem találom vele a hangot, bárhogyan is érzek, azért nyitott vagyok felé...mégiscsak a párom testvére.

Felhívott telefonon - mivel már nem lakik a városban, felmondott munkahelyén, felmondta az albérletét, és hazaköltözött vidékre - felhívott, hogy ott akarna aludni nálunk valamelyik nap.

Megmondtam, hogy most nagyon nem jó, beteg a gyerek, meg amúgy sincs idegzetem, hogy a másik szobát kipakoljam miatta, nincs idegzetem hozzá, hogy vendéget fogadjak. Nincs idegzetem ahhoz, egy napot itthon töltsek, azért mert ő itt van. Nekem azzal nem segít, hogy ő itt van, kialakult a megszokott napi ritmusunk a babával, nincs kedvem alkalmazkodni senkihez sem, én azt csinálok amit akarok, akkor megyek el itthonról sétálni a babával amikor a kedvem tartja. Nekem elegem volt abból az albérletes időszakból.

Miután letettük a telefont, ideges is lettem, vajon jól tettem e hogy nemet mondtam neki az ittalvással kapcsolatban, már én éreztem magam rosszul.

(Sorolhatnám az ő jellemét, alapban rosszindulatú természet - amit igyekszek nem észrevenni.

Szerintetek? Más is így van a sógorával/nőjével?