Hogy van ez? 18 évesen még eltartanak, de mindent szabad?

Tanácsot adhatsz amit vagy megfogad vagy nem, egyébként nekem az a tapasztalatom a lányos szülők szigorúbbak, egy fiúnak az életébe már nehezebben lehet beleszólni.

Egy csomóan amikor betöltik a 18-at még csak végzős középiskolások, akik érettségi előtt állnak. Ekkor még ugyanúgy kell őket fogni, mint addig. Majd ha egyetemista lesz, vagy dolgozni kezd, megkapja a szabadságot.

én meg azt gondolom ha 18 éves koráig normálisan nevelted akkor már magátol tisztában van a dolgokkal nem kell már fegyelmezni meg beleszolni az élete apró dolgaiba, inkább iránymutatásra van szükségük

Bizonyos szabályokat meg nyilván be kell tartania, mivel közösségben, más emberek között él, akikhez alkalmazkodni kell kölcsönösen. Ez mindig id így lesz mindenhol. Munkahelyen, bárhol, hacsak nem remete mődjára akar élni egyedül örökre.

Szerintem ez az életkor erről szól és ez a normális, hiszen a felnőttéválás az egy folyamat. Ez nem úgy működik, hogy 18 éves koráig gyerek, majd miután elfújta a gyertyákat a tortáján onnantól kezdve már rögtön egy önálló felnőtt...Szerintem ideális esetben a szülők egyre nagyobb teret engednek a gyereknek, hogy megtalálja önmagát, legyen véleménye a dolgokról, legyen elképzelése a jövőjéről, legyenek céljai, tapasztaljon, tanuljon, legyen szociális élete stb., és ezekhez az is hozzátartozik, hogy saját döntéseket hozzon, megvalósítsa a terveit, azonban fiatalként ehhez a szülők támogatása is szükséges (nem feltétlenül anyagilag). Ha a szülő mindent tilt, mindent megakadályoz, ráerőlteti az akaratát a gyerekére és nem hagyja, hogy ő is érvényesüljön, mert "amíg az én kenyeremet eszed" és "majd, ha már elköltözöl, akkor azt csinálsz, amit akarsz"...az egyáltalán nem jó...ebből maximum az lesz, hogy a szülő-gyerek kapcsolatnak annyi és az a szerencsétleg gyerek majd 0 segítséggel, 0 tapasztalattal ott áll 18 évesen és azt sem tudja, hogy mi merre hány méter...Ráadásul én ezzel kapcsolatban mindig azt éreztem, hogy ilyenkor a szülő örül, hogy a gyerek felnőtt, innentől kezdve már "leveszem róla a kezem, semmi közöm hozzá, úgy teszi tönkre az életét ahogyan csak akarja"....Nyilván ennek az ellenkezője sem jó megoldás, hogy mindent ráhagynak a gyerekre, hiszen egy gyereknek (főleg kamaszkorban) szüksége van az iránymutatásra. A szülőknek szerintem feladatuk, hogy már kiskortól kezdve próbálják átadni az általuk képviselt értékrendet és az elveik szerint nevelni a gyereküket mert ennek van a legnagyobb haszna, nem pedig gyorsan egy 20 perces monológban összesűríteni a nagy mondandót, mikor már ott a probléma... Én úgy gondolom, hogy az aranyközépút a legjobb. Amíg otthon él a gyerek és a szülők tartják el, addig bizonyos "szabályokat" valóban be kell tartani, bár szerintem ezeknek nagy része alapvető norma, ha az ember másokkal él együtt pl. alkalmazkodni kell egymáshoz (nem zavarni a többieket, nem hazaállítani valakivel bejelentés nélkül, nagyjából tájékoztatni az otthoniakat a hollétedről, hogy ne aggódjanak), ki kell venni a részed a házimunkából és szerintem ilyen esetben elvárható, hogy a gyerek tegyen is valamit a céljai elérésében, ha már a szülők támogatják és segítik őt, ne élljen vissza vele. Ugyanakkor a probléma már ott van, hogy néhány szülő túlzottan korlátozni próbálja a gyerekét és beleszól az életébe pl. korlátozni akarja, hogy kivel/hová/mikor mehet és engedélyhez is köti vagy esetleg egyáltalán nem engedi el, meg akarja mondani, hogy mikor kell lefeküdnie aludni, konkrétan beleszól a tanulmányaiba, rákényszerít dolgokat stb., ez már probléma. Szerintem van egy személyes szabadság, amit meg kell hagyni pl. hobbi, tanulmányok, barátok, párkapcsolat stb., és ezekbe maximum tanácsot lehet adni vagy el lehet mondani a véleményüket, de nem dönthetnek a gyerek helyett. Ugyanakkor vannak dolgok, amiket el lehet várni pl. a normális viselkedés, tisztelet, alkalmazkodás stb., amiket már korábban is felsoroltam.

" Amíg én tartom el a gyerekem a házamban, azt gondolom van beleszólásom az életébe. " - én meg azt gondolom, hogy nincs. Tudod, ebben a szülői felfogásban az a különösen undorító, hogy ugyanezek az "emíg az én kenyeremet eszed..." szülők nyomják bele gátlástalanul a gyereküket a továbbtanulásba is, pusztán azért, hogy minél hosszabb ideig akarhassanak "csak jót" nekik... és azon hisztiznének még jobban, ha a gyerekük 18 évesen lépne - hogy szabad ember lehessen, mindenféle "csak jót akarás" nélkül.

Inkább empátiára s kompromisszumra, értõ kommunikációra alapozz ilyenkor már ne hangerõ, feltétlen tisztelet vagy zsarolás legyen. Ez mindkét félre igaz.