Van itt olyan, aki megszakította a kapcsolatot a családjával?

Ha a kérdező a szülői családra gondol, akkor valszeg én leszek itt a korelnök, mert közel 25 éve nem állok szóba velük...

És válaszolva a kérdésre, az ok a teljesen eltérő értékrend, és az ő ehhez való hozzáállásuk volt ami persze sok konfliktusban testesedett meg és a végén már a 3. mondatnál orditozásba váltott minden kommunikáció... és egyáltalán nem volt nehéz, felszabadító érzés volt... és nem vagyok azóta se "családnélküli", lett saját párom:)

A férjem nem beszél az anyjával évek óta, illetve az anyai nagyszülőkkel. De sajnos az apja sem az igazi apa, hanem az apáknak csak a lekicsinyített változata.( de vele még beszél, ritkán és keveset) Igazán soha nem szerette egyik sem.

Annyit bántották lelkileg, annyira lehúzták anyagilag hogy elege lett belőlük. Észrevette hogy csak a valami kell. Mi hiénáknak hívjuk őket.

Én nekem ez nagyon furcsa és hihetetlen mert nálunk fordítva van a dolog. Sokszor kérdeztem a férjem hogy nem hiányoznak e neki, de mindig azt mondja hogy a fél életét nélkülük töltötte, soha nem számíthatott rájuk, és nem hiányzik neki az hogy a valami kelljen. Elég jól beépült az én családomba. És ha baj van az én apámat és anyámat hívja. De nem tekinti őket szülőnek hanem mint jó anyósnak és apósnak. Tudja hogy rájuk számíthat.

Amúgy míg az apja szidja pl a férjemet addig az apósa -aki egy sokkal komolyabb ember- megvédi és a férjemnek ad igazat.( nem részrehajló) csak felismerte az értéket ami a saját családjának nem kiellett.

Ha tehetném, legszívesebben örökre megszakítanám a kapcsolatot az apámmal. Nincs szükségem egy ilyen terrorista, beképzelt, agresszív, gerinctelen, senkiházi, hazug és beteg emberre. Csak annyi szerencsém van, hogy nem lakik már velünk, és így lényegében olyan, mintha félig meg is szakítottuk volna. Néha-néha, jobb napjain, vagy mikor tudja, hogy csapdában van, akkor tud normálisan viselkedni, nyalizni, szemet törölgetni, egyébként konkrétan félek a szemébe nézni, és hányni tudnék, ha arra gondolok, hogy tönkretette az életünket.

Mióta elment, imádom ezt a fél "családnélküliséget", bár összefacsarodik néha a szívem, ha arra gondolok, hogy lényegében nincs apám. Szép dolog a kibékülés, a megbocsájtás családon belül, és nem is gyűlölök én senkit, nem szándékozom így élni az életemet, egyszerűen csak tisztában vagyok vele, hogy sosem fog megváltozni. Inkább azokra az emberekre szeretnék koncentrálni, akik mellettem vannak.

Ok: Tönkre tették a gyerekkoromat. Folyamatosan veszekedtek, tányér törés stb.. Minden napom gyomor görccsel kezdődött, hogy'Vajon ma mi fog történni?'

Mennyire volt nehéz: Kb. semennyire, inkább felszabadultam, kiestem a depresszióból. És nagyon jól viselem, nem kell több dráma, elég volt az a 18év. 19/L