A szüleimnek sosem leszek elég jó, mit tehetnék?

Kiskorom óta próbálok megfelelni nekik, soha egyetlen egyszer sem mondták hogy szeretnek, vagy hogy büszkék rám, néha kítűnő vagy szép bizonyítványokért, a nyelvvizsgáimért és érettségimért kaptam egy "ügyes vagyot", de ezeket is csak az ünnepségen, a rokonok előtt hadarták el. Ha hármast vagy rosszabbat vittem haza, akkor egyből jött a fejmosás, hogy bezzeg xy-nak sikerült, és hogy mi lesz velem az egyetemen, ha még az általános iskolai/gimnáziumi anyag is kifog rajtam. Hozzáteszem, hogy nem egyszer voltam bent a suliban reggel 7 vagy 8 órától délután 4-5 körülig, mert két faktot is felvettem 11.-ben, hogy a két emelt érettségim, és a második nyelvvizsgám sikerüljön, szóval idióta módon agyonhajszoltam magam, miközben a barátaim meg 1-2 tanárom folyamatosan mondogatta hogy le kéne adnom valamit, mert már kezd rámenni az egészségem. Egyébként magamon is éreztem a kiégés és a testi-lelki fáradtság tüneteit, szóval az utolsó évemre így is tettem, mert ez már nekem is sok volt. Bekerültem gyógyszerész szakra, és ott is jól teljesítettem, még ösztöndíjat is sikerült kapnom, de akkor sem azt nézték hogy szép az átlagom, hanem hogy mekkora sz*r vagyok, hogy nem minden vizsga lett meg első próbálkozásra. De egyébként 20 éves koromra már megtanultam, hogy ne érdekeljen a véleményük, mert mindegy mit csinálok, úgysem leszek nekik elég jó. A világon mindenbe belekötnek ami velem kapcsolatos, a párkapcsolatomba, a barátaimba, abba hogy lovaglok (ami a szenvedélyem, és semmi pénzért nem hagynám abba), és még sorolhatnám. Soha nem kaptam tőlük érzelmi támaszt, régebben ha valami nagyon bántott és próbáltam megnyílni, még akkor is tisztán emlékszem hogy 1-2 szavas válaszokkal elhessegették a témát, vagy meg sem szólaltak, csak elkezdtek másról beszélni. És hiába mondogatom magamnak, hogy nem érdekel a véleményük, hogy úgysem leszek elég jó nekik bármit teszek, és ne is foglalkozzak velük, egyszerűen minden sikeremnél tanumány vagy sport terén az az első gondolatom, hogy ezt meg kell mutatnom nekik, mert erre már biztosan kapnék legalább egy pillnatnyi büszke tekintetet. És az a legrosszabb, amikor nemhogy semmit nem kapok (bátorítást már remélni se mernék), hanem még elveszik a kedvemet az adott dologtól, például lovaglás terén mindig megkapom, hogy már igazán abbahagyhatnám, és foglalkozhatnék fontosabb dolgokkal.

Mégis mi a baj velem? Soha nem dohányoztam vagy drogoztam, inni is csak néha szoktam barátokkal, jól tanulok, kedves és segítőkész vagyok, konkrétan nem érzem azt, hogy egy normális szülő bármibe is bele tudna kötni. Még csak azt sem mondhatják hogy rajtuk élősködök, amíg náluk laktam addig besegítettem a házimunkába, nyáron diákmunkát vállaltam, és most sem szoktam tőlük pénzt kérni. És mit tehetnék, hogy ne érdekeljenek? Gondoltam könnyebb lesz ha koliba költözök, és ritkábban látom őket, de a nevelésük hatását nem tudom lerázni magamról, hiába próbálok változni, a mai napig mások akarata alá rendelem a sajátomat, és gyakran érzem azt, hogy az élet más területein sem vagyok elég jó, minden kis bukást (például egy nem sikerült vizsgát) úgy élek meg, hogy semmire nem vagyok jó, és egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ezen már csak egy pszichológus segíthetne? Azért is gondoltam rá, hogy elnézek egyhez, mert nagyon sok rejtett indulat van bennem, már attól is ideges ettem hogy ezt kiírtam magamból, leírhatatlanul dühös vagyok rájuk, amiért mondhatni tönkretették az életemet.