Azok közül a férfiak közül, akik kizárólag az anyjukkal élnek egy fedél alatt, milyen gyakori lehet a mentálisan betegek, lelkileg sérültek aránya?

Ha nem a szülő vagy a gyerek valami betegsége miatt kell otthon maradni, akkor:

Nem feltétlenül ragaszkodik az a gyerek, de jól írtad: gyerek. Nem férfi, csak hímnemű nagykorú. Nem tanították meg neki a férfias alapokat és az önbizalmat gyerekkorában, amire alapozva magát tovább alakította volna és levált volna.

Egyik elvált (de azóta ismét férjezett) ismerősömnek volt eközben egy pasija, aki dolgozott/ik, megpróbált csajozni, leválni stb. Összehoztak egy gyereket, mindkettő tisztességgel viszi a maga 50%-át az osztott felügyeletben, de a pasi azóta is az anyjánál lakik, és hát nem lett férfiasabb vagy függetlenebb. Mondjuk a srác belevaló, máshonnan veszi a példát.

Ha az anya elnyomja a fiút (vagy kizsarolja az állandó jelenlétét, mert nincs más kapcsolata), akkor annak nagy valószínűséggel nem lesz kellően erős, önálló akarata, így amikor harcolna az önállóságért (pl. fél órát, órát késne otthonról egy csaj miatt), megtörik. Emiatt nem lesz annyi lehetősége ismerkedni, akivel sikerül, az meg azt gondolja, hogy nem is érdekli ő a srácot annyira. A tapasztalathiány kezdeményezési nehézségekbe, majd a kezdeményezések hiányába - negatív spirálba - csap át.

Ezzel az anya - szerintem egyedüli vétkesként - kiheréli a fiát, aki messze alulértékeli magát. A következményeket nagyrészt a fiú viseli, az anyja halála után egészen ő.

Ha a fiú egyáltalán eljut odáig, hogy csajozni kellene, nem pedig csak elnyomja magában öntudatlanul, akár munkaholizmussal, az egész témát.

"így amikor harcolna az önállóságért (pl. fél órát, órát késne otthonról egy csaj miatt), megtörik."

Pontosan, és ez szinte mindig így játszódik le: a fiú megpróbálja, de a puszta próbálkozását csírájában elfojtják, bűntudatot és szégyent ültetve el az elméjében. Aztán újra és újra megpróbálja, és újra és újra jön "jutalmul" a kíméletlen, ellentmondást nem tűrő megtorlás. És minél több ilyen ismétlődik egymás után, annál jobban bevésődik az agyba, hogy még csak meg se merd próbálni, mert olyat kapsz, hogy attól koldulsz.

Én csakis pénzügyi dolgok miatt maradtam otthon. 20éves koromig tanultam, 21évesen már dolgoztam, 29.születésnapomra hitel nélkül szülői segítség nélkül vettem saját tehermentes lakást. Volt barátnőm aki állandóan albérletbe akart menni, végülis felesben is csak 80ezer lett volna az albérlet, inkább fizettem otthon 20ezret és most élvezem a saját pecót.

Sajnos nem minden szülő tud segíteni a gyereknek és a popója alá tolni egy lakást vagy házat. Én is elmwntem volna 21évesen mert nagyon nagyon sok vitánk volt,de kénytelen voltam mérlegelni..

Aztán,hogy van e mentális betegségem azt nem tudom..

Biztos, hogy nem a kényelem miatt vannak otthon.

Az én szüleim nagyon jó fejek és felnőttként kezelnek, amióta tényleg felnőtt vagyok, és mindig igyekeztek a koromhoz mérten kezelni.

De nem bírnék velük élni.

Nem miattuk, hanem magam miatt.

Nem bírom ha dirigálnak nekem. Vagy mások szabályai szerint kell élnem.

Anyuék tudatosan nem dirigálnak, de ha náluk laknék, muszáj lenne az ő szabályaik szerint élnem. Hisz az ő házuk.

A saját házamban elszámolás nélkül tehetek bármit. Átrendezhetem, nem látja senki mikor jövök, megyek, mit eszek stb.

Ha valaki a szüleinél lakik, akkor átadja az irányítást, nem a saját főnöke.

Ha egy felnőtt embernek az a világ legkényelmesebb dolga ha más szabályai szerint él, az szerintem nem normális.