Én vagyok a legkisebb a családban (a kutyámon kívül). 16 éves vagyok, de a szüleim mindent rámfognak, amit csak lehet. Még azt is amiről senki sem tehet. Minden bajt én viszek el. Mit kellene tennem?

Ha például a kutyám hányt, nem azt mondja anya mint bárki másnak, hogy takarítsd fel kérlek, hanem azt, hogy "takarítsad akkor összefele", meg ilyenek... Én mindig mindenért le vagyok ordítva, mikor amúgy kitűnő gimis tanuló vagyok, elvégzem a házimunkát, zongorára is járok, stb... De mégis úgy érzem, hogy elvárják tőlem a lehetetlent: "legyek tökéletes"... Meg sem hallgatnak, simán csak úgy a szavamba vágnak, szinte már észre sem veszik, hogy mondani akartam valamit. Ha anyától valaki kérdez valamit: "Tessék, nem hallottam".

Ha pedig én kérdezek, csak a telefonját nyomkodja, de tudom jól hogy hallja amit mondok, csak egyszerűen lusta válaszolni, vagy nem tudom...

Már nem is emlékszem mikor ültünk le utoljára társasjátékozni, vagy közösen szórakozni. Ha vendégek vannak nálunk, (rokonok) mindig jófej velem mindenki, mert megjátszák magukat, hogy milyen jó szülők, mennyire foglalkoznak velem. De közben nagyon nem így van. Azt mondja anya, hogy ők foglalkoznak velem. Annyi a foglalkozás, hogy főz, meg kiteszi esetleg néha elém a vacsorát. (senki sem elfoglalt, néha olyan jól el tudják görgetni a

facebookot órákig...) A szüleim már nem fiatalok, 49 évesek, és én teljesen megértem, ha pihenni akarnak. De én nem ilyen vagyok, én megyek egy rendezvényen is körbe-körbe, fedeztek fel. De ezt egyedül nagyon rossz, én szeretem megosztani a jó, és akár a rossz élményeimet is valakivel. Aki a kutyám. (Mert messze lakok a belvárostól, ott nincsenek barátaim, csak a belvárosban. Velük sem tudok mindig lenni.) Ahová tudom, viszem magammal, pontosabban VINNÉM, ha a szüleim nem húznának mindig keresztbe valahogy. Hiába mondom nekik, hogy magányos vagyok, ők ezt úgy élik meg, hogy "cígeljük azt a hülye kutyát is magunkkal". De én ezt nem így látom. (Amúgy a kutyus is jól nevelt, 5 éves, felsőfokú engedelmességi vizsgája van, sosincs vele semmi baj.) Én már többször beszéltem ezekről a dolgokról a szüleimmel, de úgy látom, hogy nem változik semmi. És ezt nem tudom minden nap, nem is akarom minden nap az orruk alá dörgölni. Mert akkor meg azért szidnak meg...

Így mindig a kutyának öntöm ki a lelkem, hiszen ő sosem vág közbe, szó nélkül meghallgat, feltétel nélkül szeret, és nem kürtöli szét sehol. Ő a legjobb barátom. Pszichológushoz meg nem fogok menni, azt ne is ajánljátok légyszi, mert egy az, hogy semmi köze hozzá, a másik, hogy én nem hibbantam meg.

Szerintetek mit tudnék tenni? Nem akarok rosszban lenni velük, mert semmiképp sem rossz emberek, csak ezek a bajaim vannak. Szóval pls azt se mondjátok, hogy várjam meg a 18 éves kort, szerezzek jogsit, majd költöztek el.