Szülők, hagytátok a gyereketeket, hogy sokadjára is, de jól megtanulják a háztartásbeli dolgokat?

Az én anyukám ebben nagyon ügyes volt. Sőt, külön azt is elmondta, hogy erre figyelni kell (tehát majd az én gyerekemnél figyeljek, hogy ne hurrogjam le az első ügyetlen próbálkozások miatt).

De sajnos az se ritka, amit te tapasztaltál. Az nagyon jó, hogy felismerted. Az egyetlen esélyed, hogy a kezedbe veszed a sorsod és fokozatosan felülírod ezeket a rossz reflexeket.

Így is csomószor odaégett a kaja, mire megtanultam. Főleg amikor albiban laktam egyedül, akkor ereztemhogy fejlődök.

Krumplit is 4et pucoltam meg mire ő 1 kgot, de belejöttem. Nem hurrogott le.

Szóval attól h türelmes volt még évekbe telt mire gyors ügyes lettem.

Jó hogy felismerted, ne foglalkozz vele, te csak csináld.

Én a mai napig nem tudok deszka nélkül zöldséget aprítani vagy hámozó néljül pucolni. Balkezes vagyok, és emiatt minding elkezdtek jajjgatni ha kés volt a kezemben. Most kezdem tanulni.

A másik meg az olajban sütés, anyum tartott tõle, hogy jajj, szétpacsálod meg megéget...na így jó messzirõl dobtam minding bele, és nem értettem miért fröcsög.

A csirke készítésétõl is baromira félek, esküszöm, mint a fugut ahogy csinálják japánban, én annyira kicentizek mindent, hogy biztos átsüljön. 😅

Nos, anyudhoz hasonlóan én is türelmetlen vagyok főzésnél, haladni akarok vele, hogy időben kész legyen, nem tökölni vele hosszasan. Igy a aztán nálunk a főzni tanitas úgy működött, hogy megmutattam én hogy csinálom, aztán később, amikor "nem volt útban" gyakorolhatta. Pl reggel nyugodtan elszorakozhatott másfél órát zöldség pucolassal, ha csak délután kellett főzni. Vagy megcsinalhatta a rántást órákkal korábban a leveshez, stb.

Amúgy elég lassú és rumlit is hagy maga után, így borzasztóan hátráltatott anno, amikor tanítani akartam, de ezzel a modszerrel kevésbé volt zavaró.

Az enyém is nagyon türelmetlen volt sokszor. Sőt majdnem mindig. Persze elvárta hogy olyat is tudják amit meg sem mutatott. Akkor borzasztóan megalázva éreztem magam. Egyébként belém is az lett nevelve hogy semmire se viszem. Mindig ha valami hiba volt, összeveszett velem nagyon durván (az ijedsegtől be tudtam volna pisilni), vagy megvert. És feltett hülye kérdéseket amikre az volt a válasz hogy én egy senki leszek, nem lesz belőlem semmi, semmire való vagyok. És hangosan ki kellett ezeket mondani. Persze csodálkozott sokszor H miért nem úgy megy az életem, hogy kéne.

Visszagondolva undorító amin keresztül mentem, nem csoda hogy így alakult az életem.

Még mindig azon vagyok, hogy valahogy feldolgozzam ezt a sok rossz beépített önromboló hitrendszert. Sokszor visszaköszön, nem tudom mikor lépek át rajta. Miatta nem mertem a munkában sem kiteljesedni mert inkompetensnek éreztem magam, hiába voltam az akkori legjobb. A szerelmi életem is sem úgy alakult ahogy kêne. Önszabotázs....

Nem tudom egyes szülők miért nyomorítják így lelkileg a gyerekeiket. Irígykedve, ahitattal nézem ahogy egyes szülők mekkora szeretetben tartják a gyerekeiket.

"Szomorú hogy a saját gyereked útban volt drága ötös."

Valóban szomorú, hogy ennyit szűrtél le az egészből. Azt nem vetted észre, hogy eleve zárójelben volt az útban volt megjegyzés és azt sem, hogy megoldottam a problémát, és megtanult mindent, amit kellett.

5 és 9-es, n.anyám ugyanilyen volt. Neki sietnie kell, halandni, nincs ideje megvárni, míg én meghámozom a krumplit, felsöprök, stb. stb.

Inkább kivett mindent a kezemből, és igen, hiába próbálod szépíteni, rhadtul útban volt a gyereked. Magyarázhatod, nem véletlenül írtad le az igazat ;), csak utólag már hiába kozmetikáznád.

Miután elköltöztem, mindent megtanultam. A n.anyám úgyis állandóan éreztette, hogy menjek már el onnan, mert neki nincs ideje tanítani. Igen, biztosan belehalt volna, ha 15 perccel később készül el a leves 🙄