Képtelen vagyok ignorálni anyumat , pedig már nem bírom lelkileg. Hogyan tovább?

Egyszerűen kicsinàl lelkileg. 30 éves létemre minden nap anyukám miatt idegeskedek. Ha nem hívom fel minimum napi 3x, megsértődik. Nem merek kb sehova se menni, mert akkor beszól , hogy Jajj de jó nekem, hogy én mászkálok. Azt is nehezen viseli el, hogy én külföldön kezdetem új életet a férjemmel , így csak negyed évente tudunk hazamenni. Épp az első kisbabánkat várjuk, de anya egyetlen egyszer sem kérdezi meg, hogy hogy vagyok, mi van velünk. Állandóan csak magával van elfoglalva, folyamatosan az ő panasz áradatait kell hallgatnom . Soha semmi másról nem szólnak a beszélgetéseink csak arról, hogy neki milyen szar. Teljesen lehoz az életről , semmi pozitivitás nincs benne. Ha próbálok a születendő unokájával kapcsolatban beszélni vele, eltereli a témát . Állandóan azt mondogatja , hogy neki úgy is mindegy, mert nem fogja látni.

Barátai nincsenek, társasági életet nem él. Van egy 12 éves fogadott öcsém , akit állandóan babusgat. Nyilván öcsém is unja , és hétvégente “haza” jár az igazi szüleihez . Olyankor anya engem hívogat, hogy milyen hálátlan dög az öcsém , mert meg sem kérdezi , hogy vele mi van.

Lassan 4 éve élünk külföldön, de egyszer sem volt hajlandó ide eljönni. Ha hívtam , csak ígérgetett, ahogy most is. Nem tudok hazamenni az ünnepekre , de ő meg nem akart kijönni ide , mivel nem én hozom ki. Teljesen tanácstalan vagyok vele kapcsolatban. Mikor megismertem a férjem, akkor hónapokig nem állt szòba velem, csak irogatta naponta az SMS-t , hogy öngyilkos lesz és én milyen undorító gyerek vagyok, mert eldobtam egy férfi miatt. Járt egyébként pszichológushoz , de a doki levette a válláról a kezét, mert anya nem hajlandó semmim sem változtatni , csak a síránkozásban leli örömét. Tudom, hogy az lenne a megoldás , ha megszakítanék vele minden kapcsolatot , de ezt nem tudnám megtenni. Mégis akkor milyen más megoldás lehet, hogy egy picit változtatni tudjak rajta?