Önző a részemről, ha nem szeretnék apámról tudni? De ha meg akarom vele szakítani a kapcsolatot, akkor szomorúság tölt el, mert legalább már keres?

Gyermekkoromban hagyott el. Felnőttként néha találkoztunk, valamennyire sikerült megbeszélni a dolgokat, de több dolog miatt is összeszólalkoztunk. Gyakran beszélt édesanyám ellen, mondván, ő ellene (mármint apám ellen) nevelt, ami bár igaz volt, de én akkor gyerek voltam. Huszonévesen megtört a kapcsolatunk, nem számíthattam rá, anyagilag nagyon mélyen voltam, később mikor segítséget kért, én sem segítettem neki (ami mindkettőnk részéről hiba volt).

Évtizedekre elhidegedtünk. Nemrégóta beszélünk neten, csak most keresett fel, mert most köttették még csak be az internetet.

Majd 50 éves fejjel már úgy érzem, nincs vele miről beszélnem. Érdeklődik az unokákról is, de nem akar utazni, túl messze vagyunk (ami érthető, hiszen lassan 80-hoz közeledik), viszont mi sem aludhatunk náluk.

Kissé olyan érzés, mintha egy soha nem létezett kapcsolatot akarna újra ápolni.

Volt már valaki hasonló cipőben? Ez az érzés változni fog, ha jobban az életem része lesz? Vagy én érzem jogosnak, hogy semmit nem érzek apám iránt? Egyáltalán mi lehet a motivációja, azon kívül, hogy igaznak tartom, hogy bánja, amit tett?