Nektek mi a véleményetek erről? Kinek van igaza?

Előre szólok, nem lesz rövid olvasmány. A kategóriát sem biztos, hogy eltaláltam, de ezt majd a moderátorok intézik, ha nincs jó helyen. A történet szereplői: édesanyám, édesapám, a két bátyám és azok párjai, valamint én és a párom.

Az egész akkor kezdődött, mikor kicsi voltam, és először megértettem a dolgokat, kb. 8 évesen. A nagyobbik bátyám ekkor készült Angliába. Az indulás előtti estén, mikor fürödtem, bejött hozzám, és könnyes szemmel mondta, hogy ha ő kimegy Angliába, majd teli kádban fürödhetek, nem csak félig kell engedni. Ennek a története az, hogy sosem voltunk gazdagok, édesanyám tartozást tartozásra halmozott, és nekem azt mondták, hogy apám miatt, aki egy szemét alkoholista. Mostanában kiderült, hogy ez azért nem így van, erről később.

Tehát elment, pedig ő volt az, akiben a legjobban bíztam a családban. Ittmaradt "helyette" a keresztapám, aki mindig hívott magához, idővel elég szoros kötelék alakult ki kettőnk között. 14 évesen találtam magamnak egy lányt, velem egyidős volt, azóta is vele élek (23 vagyok). "Örököltünk" (igazából az ő szülei nyugdíjba mentek) egy kiskocsmát, amit azóta igényes étel-italbárrá alakítottunk, így havi 80-100.000 forint helyett akár a havi 4-500.000 is bejön, legfőképpen szezonban. Hozzá kell tenni, hogy alig van alkalmazottunk, persze, pincérnő-mixer-szakács van, de a beszerzéstől a könyvelésen át az adóbevallásig mindent ketten intézünk párommal.

Visszatérve, a nagybátyám meghalt, mikor 17 éves lettem. Itt maradtam egyedül, csak a páromra támaszkodhattam, és ahogy telt az idő, elkezdtem átlátni a dolgokon. Egyszer véletlen hallottam, hogy a nagyobbik bátyám, aki Angliában van, nem egyszer próbált meg öngyilkosságot elkövetni, mert alkohol-és szerencsejáték függő volt. Hallottam azt is, hogy apám azért a fizut mindig hazaadta, ha ivott, akkor azt a maszekkal összekeresett pénzéből tette. Kiderült, hogy a sok pénz, amire azt mondták, apám elitta, arra ment, hogy a drágalátos bátyámat havonta cipeljék pszichiátriára, és megvegyék a méregdrága gyógyszereit. Egy világ dőlt össze bennem, de nem szóltam senkinek - még a páromnak is csak hónapokkal később mondtam el az esetet. Éveken át gyűlöltem apámat, holott az egész nem az ő hibája volt - hanem anyámé (és a bátyámé, de őt még mindig nem okoltam ekkor).

Ugyanis, kiderült az is, hogy anyám egy csomó hitelt vett fel. Svájcifrankos, providentes, mittudomén - nem értek hozzájuk. Én ebből 18 éves korom körül kezdtem érezni valamit, de mint írtam, sosem éltünk fényűzően, így annyira nem tűnt fel a dolog. Az a lényeg, hogy a hitelekből mi otthon semmit sem láttunk, nem volt a ház felújítva, minden a megszokott volt. Elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy mégis hogy lehet, hogy ott van felvéve egy rakás hitel, anyám mégis a fiatalabb bátyámat pumpolja pénzzel, majd mikor meglett a kiskocsma, minket is próbált. Arra jutottam, hogy valószínűleg az angliai bátyámnak adta, s mint később kiderült, igazam volt - a drágaság ugyanis kint is a megszokott mámoros éjszakai életet élte, pókerezéssel és egyéb szerencsejátékokkal megfűszerezve. Anyám meg ezt finanszírozta... (Irónia: hol van a kád, tele vízzel???)

Szóval, mint írtam, mi aránylag jól keresünk, a középső bátyámék is, és anyu mindig kölcsönkért tőlünk, csakhogy vissza sosem kaptuk. Persze, ő nevelt fel minket, adtunk neki, de azért amiért én dolgoztam, az az enyém. Megelégeltem, hogy havi akár 50-60.000-et is kölcsönkért (csak tőlünk, azt nem tudom, tesómat mennyivel pumpolta), és még ekkor is azt kellett hallgatnom, hogy ő mennyire csóró. Úgy döntöttem, inkább minden hónapba bevásárlok neki húst, mirelitet, tárolható dolgokat. Gyakorlatilag neki a kenyéren meg a cigijén (napi 3 doboz) kívül semmit sem kellett finanszírozni, ugyanis a bátyámék meg a számlákba szálltak be (jelzem, egyikőnk sem lakik otthon). Neki ez sem volt elég, még kérni akart, erre egyöntetűen azt mondtuk testvéremmel, hogy most már azért elég legyen, van neki is munkája, keres, adjon lentebb az igényeiből. Persze jött a sírás, hogy dehát ígyis alig él meg, és még mi sem segítünk neki. Nem szólt hozzánk, mi a hónap elején ugyanúgy mentünk, és vittük, amit vinni kellett. Akkor kibékült velünk (persze, lóvé van, akkor jók vagyunk), és én egy héttel később (tegnap délután) meglátogattam. Épp az angliai bátyámmal beszélt a gépen, ezért gondoltam, nem zavarom őket, leültem az ebédlőben... Amit viszont ez után hallottam, kicsit felmérgelt. Épp engem beszélt ki a bátyámmal, hogy alig adok neki pénzt (mivan??? most is bevásároltam neked, különben is, nem vagyok köteles senkinek semmit adni), meg hogy tudja, hogy drogozom (igen, néha - max heti egyszer - "bezöldülök", de felnőtt ember vagyok, semmi köze hozzá). Az utolsó mondata verte ki a biztosítékot, mikor azt találta mondani, hogy én eltartom azt a gazdag p*csát is, pedig ő utálja (a páromra gondolt). Ekkor berontottam a szobába, tajtékozva, hogy akkor le lehet rólam szállni, nem kell hozzám még szólni sem, a barátnőm mindig segített neki, míg itthon laktam, mindig eljött és akkor porszívózott, mosogatott, akármi... Pár éve gyakorlatilag mi adunk neki enni, és ő ezt így hálálja meg? Ekkor a bátyám is elkezdett kiabálni, hogy drogos k*csög vagyok, én meg meggondolatlanul visszavágtam, hogy szerintem még mindig jobb alkalomszerűen gyepet szívni, mint egy egész életen függeni az alkoholtól és a szerencsejátéktól. Megkérdeztem, hogy mire büszke, mert 30 évesen semmije sincs. Mondtam neki azt is, hogy egy veréb g*ci vagy, és jobb, ha hozzám többet nem szólsz, azt meg, hogy minket, a fiatalabb bátyámat vagy apámat bántják, még egyszer úgy halljam meg, hogy puszta kézzel fojtom meg őket!

Egy kicsit megbántam, hogy ennyi mindent a fejükhöz vágtam, azért mégiscsak a családom... Szerintetek helyesen tettem? Vagy jobb lett volnacsöndben maradnom? Még senkinek sem mondtam el, páromnak sem, mert ahogy ismerem, egy az egybe nekikmenne, a bátyámék szintúgy. Mitévő legyek ebben a helyzetben?