Aki folyamatos lelki terrorban nőtt fel, annak milyen lett az élete felnőtt korára?

Én terrorban nőttem fel, és szuper életem lett. önállóság, család stb. Nagycsaládom nem lett, mert persze nemvéletlen a férjemmel kerültem össze, náluk se volt éppen 100 as a "gyönyörű" családi légkör. De a barátaink, a választott család megvannak. Még gyerektelen korunkból. kinek van családja kinek nincs, de mi vagyunk egymásnak akármit hozott az élet.

persze kesereghetnénk a gyerekkorunkon, fiatalkorunkon állandóan, de minek? akkor mikor élünk? Egyszerűen ha eszembe jut a dolog, körbenézek, és hamar elmúlnak a rossz dolgok, mert nem vagyok már rég terror alatt. Persze bátornak kell lenni, és otthagyni az egészet, lesz ami lesz.

Jó életem lett, hogy önállósodtam.

Család és párkapcsolat nem lett, de az másik tészta.

így is boldogabb vagyok, mint gyermekkoromban!

Anyu gyógyszerre ivott nagyjából hetente 4x.

Alapjáraton is agresszív, hangos, képzelheted milyen akkor.

Apukám is iszik, de ő csak sörözget, békés, jámbor.

Egész életemben az üvöltözést hallgattam.

Reggeltől estig.

Testvérem nincsen.

Néha boxoltak is.

Anyu mindig nekiment apámnak. Megdobálta étellel, ráborította az asztal tartalmát.

Késsel is nekitámadt többször.

Olyankor Apunak le kellett őt fogni, hogy ne történjen nagyobb baj, amitől anyám még jobban bepörgött és a dulakodásban elcsattantak a pofonok.

Ennek hatására középiskolásként voltam a legzűrösebb.

Lógások,bukás,füvezés,deviáns viselkedés.

Akkor volt az első és egyetlen tartós párkapcsolatom, ami majdnem 2 évig tartott.

Azóta csak 1-2 hónapos kapcsolataim voltak

és egy 5 éves szeretői viszonyom.

Nehezen engedem magamhoz közel az embereket.

Egyszer elköltöztem végre otthonról.

14 hónapig tartott csak sajnos, mert elveszítettem a munkámat és nem tudtam tovább fizetni az albérletet.

Most a szüleimmel élek megint és jelenleg nincs munkám megint.

31 N

Én úgy nőttem fel hogy apám is meg anyám is vert.

Viszont mindent a seggem alá toltak,amit kiejtettem a számon.Soha nem tudtam velük semmit megbeszélni.Én is nehezen mutatom ki az érzelmeimet,mint ahogy neked nekem sincsen önbizalmam.Azóta pedig van egy 3 éves lányom és pont az ellenkezőjét csinálom.Szeretem úgy ahogy tudom,számíthat rám mindenbe.Ne legyen olyan önbizalom hiányos senki mint én.Nekem a lányommal lett teljes az életem,azóta egyébként sokkal jobb a kapcsolatunk.De mindenbe bele szólnak.Mit csináljak,hogy csináljak...stb.

Hát, pont olyan lettem, mint Te...

Én egyik munkahelyről megyek a másikra, mert nem bírom a feszkót, annak hiányával meg végképp nem tudok mit kezdeni. Párkapcsolatom nincs, mert fogalmam sincs, mitől és hogyan működik. Csak rövidebb kapcsolataim voltak, illetve ami hosszabb volt, az meg csak társas magány volt, egymás mellett élés...

8-as vagyok. Gyereket nem vállaltam, rettegtem, hogy olyan kretén leszek, mint az anyám volt. Képtelen vagyok megbízni bárkiben.

Viszont idén örökbe fogadtam egy cicát, és homlokegyenest másmilyen anya vagyok, mint a kretén anyám volt! Persze, azért maradtak morzsák, amiket ki kellett irtanom magamból, de mára tökéletes anyuka lettem. Kár, hogy már nem lehet saját gyerekem. A hangulatjavítótól és az antidepresszánstól már biztosan nem lenne normális... Viszont ezek tartanak össze, és teszik lehetővé, hogy olyan legyek, mint lázadó tinédzserként voltam, és ne hagyjam, hogy eltapossanak, kiálljak magamért, stb.

Engem anyukám terrorizált. Rendszeresen vert, mert semmi nem volt jó neki, amit csináltam. Egyébként alapvetően azt gondolja, hogy ő tökéletes, és mindenki mást kritizál. Amikor nem tetszett neki vmi megtépett, a földön rúgdosott vagy csak elvert úgy hogy másnapra kék-zöld foltos lett a combom meg a fenekem. Néhány konkrét esetre a mai napig tisztán emlékszem, és szinte még mindig fáj a verés nyoma ahogy rá gondolok. Nem mertem elmondani senkinek, mert fenyegetett, hogy akkor legközelebb nagyobbat kapok illetve hogy a gyámügyesek beraknak vmi intézetbe ha panaszkodni merek.

Tinédzser koromban volt a legrosszabb a helyzetem, sokszor féltem hazamenni. Nem tudtam mi vár rám. De mivel önbizalom hiányom volt erősen, így az iskolában nem voltak barátaim, kiközösítettek.

Rendszeresen el akart zavarni otthonról, meg mindig azzal jött, hogy kár volt megszülnie.

Viszont amikor 23 évesen lehetőségem nyílt rá hogy tényleg elköltözzek, nem akarta hagyni. Normális??? Végül elköltöztem, de amikor bizalmasan megosztottam vele, hogy a párommal milyen problémáink vannak, azonnal beleavatkozott és erőszakkal haza akart rángatni. Nem hagytam, ezért megtépett. Annak is volt nyoma, a szemem alatt kicsit bekékült.

Ezután 2 évig nem is beszéltem vele, számot cseréltem, elköltöztem hogy ne találjon meg. Szerencsére a párom kitartott mellettem, meg az ő családja. Azóta külföldön élünk. Újra a kapcsolatot, de nem tudom hogy jó döntés volt-e. Éppen esküvőre készülünk, és sajnos nem bírja megállni, hogy ne szóljon mindenbe bele. Hiába szeretnénk néhány dolgot másként, agresszíven reagál, ezért muszáj nyelni. A párom családját is elkezdte most piszkálni. Hát remélem azért nem fogja nagyon lejáratni magát - és ezzl együtt engem is. 27/N