Sosem tudtam megfelelni anyámnak. Lehet, hogy emiatt kevés most viszonylag felnőtt fejjel az önbizalmam?

Bármit csináltam, sosem tudtam neki megfelelni. Pedig mindig jó tanuló voltam, de egyetlen négyesért már szidást kaptam, hiába volt mellette minden ötös. Sose tudott azért megdicsérni, mert jeles lett a bizonyítványom. De hozhatnék számtalan más példát is. Nem volt olyan házimunka, amit szerinte jól el tudtam volna végezni. De ha véletlenül a takarításba nem kötött bele, akkor talált egy ottfelejtett hamutálat, amiért beszólhatott, hogy azt már ugyan miért nem bírtam kivinni.

Folyamatosan csak a kritizálást kaptam. Soha egy elismerő szó. Lehet, hogy ez volt kihatással arra, hogy mára semmi önbizalmam nincs? Reszketek minden vizsgától, félek szóban megnyilvánulni több ember előtt, mert mi van, ha csak egyszer is belebakizok a mondandómba. Mit fognak szólni... semmit, mert ez nekik nem nagy dolog, 5 perc alatt elfelejtik, ha nem mondok oltári nagy hülyeséget, de én egy kis hibán is napokig képes vagyok rágni magam, sőt még később is, ha eszembe jut újra.

Ráadásul mintha én is megtanultam volna tőle, hogy "nem szabad örülni a sikereimnek". A saját diplomaosztómon nem tudtam önfeledten örülni, mert már azon agyaltam, hogy, jó oké, hogy ez sikerült... de vajon a mesterképzésre felvesznek-e? És az vajon fog menni?

Ennek ellenére annyi önbizalmam azért mégis volt, hogy belevágjak a mesterképzésbe, ráadásul most munkát is vállaltam. De lassan túl vagyok a betanulási időszakon és el kéne kezdeni alkalmazni azt, amit eddig megtanultam... és szabályosan rettegek tőle, hogy bedobnak a mély vízbe és belefulladok. Pedig látom, hogy másnak sem megy egyből profin a munka. Magamtól mégis azt várnám el, hogy egyből flottul menjen minden.

Szerintetek lehet köze az anyámmal való viszonyomnak az önértékelési problémámhoz? Vagy csak szerintem függ össze a kettő?

hamarosan 23N