Mit gondoltok arról, hogy kamaszkorom óta nem a szüleim 'nevelnek'?

Kiskoromban ez nem így volt, a szüleim nagyon szerették egymást, és engem is. Rengeteget foglalkoztak velem, és a testvéremmel is. Aztán nem tudom, hogy mi történt, de a szüleim kapcsolata nagyon megromlott. Apám alig jár haza, csak hétköznap esténként, anyám hazajön, és befekszik a szobájába. Egyfolytában veszekednek egymással, és velem is. Mindent rám hagyna kb. 12-13 éves korom óta, szerintük ez én életem. Ezért a kamaszkorom óta szinte nem is ők 'nevelnek', hanem az ismerőseik, barátaik közül néhány férfi, meg anyum húga. (Valamelyik volt tanárom is, mivel anyám is a volt iskolámban dolgozott). nem én kértem soha, most nem sem kérem, ez csak úgy jön. Nagyon szeretik a szüleim, szerintük rendes emberek, kiválóak a munkájukban, de nem szülőnek valók, és kész.

Az ilyen lányos dolgokat, mint első tanga, melltartó, smink, stb. mindig anyum húgával csináltam, ő adott először nekem csinosabb ruhákat is. Ezenkívül ha fiúproblémáim voltak a barátnőimen kívül neki mondtam el először. A szüleim férfi ismerősei pedig kb. minden másban segítettek. Középsuli választása, ha nem értettem a matekot vagy a fizikát akkor annak elmagyarázása, orvosnál előbbi időpont, esténként néha hazahozás. Ha hülyeséget csináltam, vagy akartam, soha nem a szüleim szidtak le, és döbbentettek rá, hogy mekkora barom voltam, hanem ők. Ha szar időszakom volt, mindig ők segítettek. Sorolhatnék még számtalan példát, de ennyi szerintem pont elég a lényeghez.

Ti mit gondoltok erről?

Én néha nagyon szerencsésnek érzem magam, mert tényleg rendes emberek vesznek körül, néha meg nagyon szerencsétlenül a szüleim miatt.

17/L