Szinte már félek hazamenni apám miatt, pedig egyetemre járok már, nem vagyok kislány. Hogy próbáljam meg felnőttként kezelni a dolgot?

Most hogy véget ér a vizsgaidőszakom, hazamegyek hétvégére (másik városban tanulok), és utána ugyan visszajövök, mert nyári munka meg satöbbi, de azért mégis, valahogy azt a hétvégét el kell viselni otthon. Húsvét óta nem voltam, azóta kábé kétszer, ha beszéltem apámmal. Akkor sem érdekelte más, csak a suli és a vizsgáim, ezek a "beszélgetések" is inkább jelentések voltak részemről. Mert én hiába mondom neki rendszeresen, heti egyszer teljesen magamtól, hogy mi a helyzet, vagy nem reagálja le, vagy pár hét múlva rám förmed, hogy én sose mondok neki semmit, ha meg bemásolom a beszélgetésünket, akkor megsértődik, és nem válaszol, ismét.

Anyukámmal beszélgetek gyakran, ő mondja, hogy mennyire dúl-fúl magában. Hogy már csak akkor megyek haza, amikor pénz kell (tény, hogy ők támogatnak egyelőre anyagilag, de engem ez sosem érdekelt, mármint mennyiségileg, amíg elég a megélhetésre, addig nekem rendben van, nem beszélve arról, hogy ebben a városban dolgozik/lakik a bátyám is, ő bármikor egy szó nélkül kisegít)- de ha mondom, hogy bármikor vállalok év közben is diákmunkát, arról szó sem lehet,mert a tanulás fontosabb (igaza van, de azért...).

Anyukám a múltkor meséli, hogy nem tettem jól, ahogy a már hónapok (nem hetek, nem napok, HÓNAPOK) óta tartó párkapcsolatomat végül a facebookra is kitettem, mert most apám meg ezen van kiakadva. 21 éves vagyok. És apám frászt kap attól, hogy van barátom. Mintha annyira csapodár lennék. Ez a barátom előtt másfél évig voltam együtt valakivel. Az előtt se volt túlságosan mozgalmas a magánéletem.

Ha hazamegyek hétvégére (havonta egyszer szoktam, most a vizsgák miatt maradt ki egy), akkor sem mehetek ki este a barátaimmal, vagy legfeljebb 1re érjek haza. Azért is vitatkozni kell, különben.

Komolyan, most már félek hazamenni. Csak 3 nap, de... Nagyon vágyom már otthon lenni, nagy kert, kutyák, macskák, anyukám satöbbi, de apám miatt nem is igazán van kedvem. Vagy kiabálni fog velem, mert a vizsgáim eredményei nem lett mind jeles, vagy hozzám se szól. Vagy csak simán cikizni fog a teljesen normális és jó színű hajam miatt, mert azzal is baja van, hogy festem. Vörösre. Mintha lila lenne vagy neonzöld. De nem. Rézvörös. Nem is bordó, se nem piros.

Szóval, a kérdés: az tény, hogy apámról van szó, és én örökké az ő kicsi lánya leszek, és mellette igenis kislánynak érzem magam, meg hát ő is úgy kezel, de mégis, egy ilyen apával, aki gyakorlatilag lelki terrorban tart, hogy lehetne valamennyire normálisan kijönni? Felnőttként kezelni, vagy bármi? Nem mintha nagyon könnyű lenne, tavaly karácsony környékén akárhányszor hazamentem, hónapokig még csak vissza se köszönt. Akkor pont nem tudom, miért volt megsértődve. Próbálok valahogy normálisan közeledni, odamenni hozzá, mikor éppen nem a sarokban gubbaszt és dolgozik (informatikus), érdeklődni, hogy hogy van, satöbbi, de semmi. A testvéremmel csak azért van kicsivel jobb viszonyban, mert ő is informatikus, programozó, nemtudoménmi. Belőlem meg pszichológus lesz, ha minden igaz, és ezt valahogy nagyon nem tudja feldolgozni. Vagy én nem tudom.

Segítség? Tanácsok? Igazán örülnék neki, bármilyen tapasztalat, történet, bármi jól jönne, amiből okulhatok, hogy ezzel most mit kezdjek és hogy... Előre is köszönöm!

Bocsánat a terjedelemért...