Normális, hogy ilyesmire gondolok? Mással volt már ilyen? Beszéljek erről a szüleimmel?

Nem csak dilisek járnak oda. Egyébként egy pszichológussal érdemes lenne beszélgetned.

Valamilyen szinten normálisak a "beteg" gondolatok, de az átlag emberben rossz érzést kelt ha átfut az agyán, hogy mi történne ha elejtene egy kisbabát, vagy ha csak úgy eldűtené a szobában a gyertyát és stb.

Gyakran en is gondolok ilyeneket. Ha megserulnek, bantananak hogyan elnem meg, a csaladtagjaim, barataim mit csinalnanak. De korantsem vagyok erre, inkabb elborzaszt, megremiszt.

A te eseted nem normalis ... Ki akarna, hogy megoljek?

Érdekes játékot játszik néha velünk a saját agyunk, de a drasztikus képeknek van, hogy kevésbé szörnyű a kiváltó oka. Ne ess rögtön pánikba. Én nem vagyok szakember, de ismerek egy példát, ami hasonlít a tiedhez, persze könnyen lehet, hogy pusztán csak a tünet egyezik:

Kicsit régen, még kamasz koromban játszottunk egy játékot a barátnőimmel. A lényege az volt, hogy mindenki kitalált egy karaktert, és ezekkel a karakterekkel alkottunk egy történetet. (ha mond valamit az asztali szerepjáték, akkor annak a butított verzióját kell elképzelni) Sokszor azt vettem észre, hogy többiek karakterei gyakran szenvednek súlyos sérüléseket a harcok során. Feltettem magamban a kérdés, miért? Hiszen ezt a világot mi alkotjuk, nem kellene, hogy folyton veszítsünk. A válasz hamar világossá vált. Amikor veszélyhelyzetben egy karakter magatehetetlenül, sérülten fekszik, azzal a többiek választás elé kerülnek. Segítenek, vagy ott hagyják. Természetesen egy ilyen tündérmesében nem hagyják ott. Mit érez ekkor az a játékos, akié a sérült karakter? Azt, hogy szeretik, hiszen nem hagyták ott azt a karaktert, aki végül is őt magát személyesíti meg. Ugyanez a helyzet akkor, ha a karakter meghal és a játékos végig nézi, ahogy a többiek megsiratják.

Tehát a játékos, aki horrorisztikus helyzetekbe viszi a saját karakterét, nem őrült sorozatgyilkos, csupán azt akarja, hogy rá figyeljenek, és szeressék.

Ugyanez a képlet akkor amikor a vékony lány azt hangoztatja, hogy ő milyen kövér, várva a környezet tiltakozását.

Remélem tudtam segíteni. :)

Szerintem amíg kordában tudod tartani ezeket a gondolatokat, addig nincs baj (nekem is ugyanez van, ugyanilyen gondolataim voltak, vannak). Amíg így állsz hozzá, hogy "ezek csak gondolatok", addig a realitás talaján állsz, és ez jó!

Én a helyedben nem mondanám el a szüleidnek. Csak feleslegesen aggódnának. És se pszichológushoz, se pszichiáterhez nem mennék, hiszen reálisan látod ezeket a gondolatokat. És ezt úgy írom, hogy nekem 14 évesen fél évig kellett járnom pszichiáterhez és pszichológushoz is egy baleset miatt, de azon kívül hogy telenyomtak nyugtatóval, semmit nem csináltak, csak rontottak az állapotomon. Aztán szerencsére kapcsolatba kerültem egy olyan pszichológussal, aki egész más oldalról állt a problémámhoz, és ő megtanította, hogyan kezeljem a kiborulásaimat. A nyugtatóról kb. 1-2 hónap alatt tudtam leszokni (0,5 mg Rivotril napi 3-4x, de volt, hogy többször is, mert magamnak kellett adagolni "érzés szerint"). Úgyhogy pszichológushoz ne menj szerintem!