Szülők! Ti hogyan éltétek meg, amikor a gyermeke (i) tek elköltöztek? Fiatalok, ti mit éreztetek, amikor saját lábra álltatok?

Én 2 hónapja költöztem el.

Nehezen "engedtek" a szüleim, szinte tiltani akarták, hogy nem engedik.

De tudtam, hogy 22 évesen nem kell engedélyre várnom, főleg úgy, hogy 1 éve munkám is volt már bőven.

A "nem engedtek" szint olyan volt, hogy kiabáltak, utáltak, hogy nem mehetek, szóval nem is a megfelelő hangnemben történt.

Próbáltak érzelmileg is zsarolni, hogy hálátlan vagyok, mert ők felneveltek..Miért lennék hálátlan, mert saját lábra állok? meg ilyesmi, hogy végre adhatnék haza pénzt, lenne hasznom, ill. amikor elköltöztem pont akkortól többet is akartak hazakérni.. Mindig hazaadtam, de azt is fejemhez vágták, hogy az semmi (pedig az összeget ők kötötték ki, csak már emelni akartak).

Szóval nem fogadták el.

Most hetente találkozunk kb, azóta kedvesek, elfogadják. Lehet, hogy nekik is jobb, még ha hiányzom is nekik.

Ugyan miért kellett volna maradnom? Alapból olyan rosszul viselkedtek velem, ha egész héten egyszer hétvégente találkoztam a párommal, akkor kitalálták, hogy nem alhatok náluk. Mindez 21 évesen..vicces :)

Úgyhogy megléptem, és most úgy ahogy jó :) Most nem látom, hogy haragszanak, inkább mosolyognak, örülnek.

22L

Én a szülői háztól 30 km-re költöztem. Anyum kétségbe esett mindig mikor felhoztam, hogy szeretnék elköltözni és a saját lábamra állni. Szóval nagyon nehéz volt vele (folyamatosan érzelmileg zsarolt). Végül 4 év után a sarkamra álltam, kijelentettem, hogy megyek és elmentem. Ennek ellenére jó közöttünk a mai napig a viszony, hazalátogatok, szeretem nagyon anyumat, épp ezért nem volt könnyű eljönni, de 22 évesen már nem lehetek anyu kicsi lánya, sok mindenben le voltam maradva ahhoz képest, akinek előbb el kellett otthonról mennie (pl tanulás miatt). Le lehet pontozni, de ez a saját tapasztalatom.

25N

Örültem nagyon, hogy végre nem látnak bele az életembe. Ez minden pénzt megér, nem érdekelt, hogy albérlet, hogy anyagilag rosszabbul járok, végre független lehettem. Nem látják, hány órakor érek haza, mikor megyek el itthonról. Végre az jön fel hozzám, aki akar, akár társaság, akár pasi, nem kell pironkodnom előttük.

Ettől jobb érzés nincs, mikor azt csinálsz, amit akarsz, arra költöm a pénzt, amire akarom. Ha egész nap édességet tömök magamba, az is az én dolgom, nem kell a másik megvető pillantását, beszólását elviselnem.

napra pontosan, anyagi és végzettségi szinttől függetlenül a családi hagyomány, hogy 24. születésnapon örömben vagy bánatban, de EL KELL HAGYNI A CSALÁDI HÁZAT.

Különben így jártunk volna mint az "otthon vissza- maradottak" is. Meglehet mindenük és ész érvekkel agyon lehet támogatni meg ellenezni miért jobb anyu szoknyája mellett odakucorodva is eljátszani a nagylányt meg nagyfiút, de ez kb olyan mint ha gyereke lesz az embernek:

- Az ÉLET meg a FELELŐSSÉG elől nem tudsz gyesre meg gyedre menni és a tehetetlenségbe sem lehet burkolózni a gyerekkel.

És nem érezni kell, hanem a saját életed élni fiatalként is. Az első hozzászólónak is teljesen igaza van. 30F

A szüleim alig várták már, hogy elköltözzek, ugyanakkor mikor végre sor került rá, gusztustalan megjegyzésekkel illettek, hogy "tudom, azért mész el, mert b...szni akarsz".

Gondolom irigységtől fűtve élték meg, hogy nagyvárosba költözöm, és végre a magam ura leszek.

Hatartalan örömöt éreztem, nem volt időm aggódni...

A szüleimről jóval hamarabb leváltam már..

Szülők, kicsit megrémültek... Apu nagyon..

Sokkal hamarabb, amikor kolis lettem 14 évesen azt nehezebben vették..

Egyébkent az önállósodásom után még kellette 1-2 év mire felnőttkent kezdtek kezelni...

Nem értem a szülők részéről ezt a hatalmas belehalást, ha elköltözik a gyerekük. Nekünk is elköltözött kettő, mert abba a korba léptek és ideje volt önállósodni. Ők is érezték és mi is. Segítettük őket, amiben tudtuk, de soha egy szóval, vagy tettel nem gátoltuk.

Én szülő vagyok, persze hogy imádom a gyerekeim, ezért nekem valahol megkönnyebbülés volt, hogy képesek az önálló életre és akarnak is saját lábra állni.

Ha jól megnézzük, sokkal könnyebb lett az életünk. Az eltérő életritmus miatt nem kell már annyit alkalmazkodni, sokkal több a párommal a szabadidőnk, több a lakásban a hely, nagyobb a nyugalom. Mert hát valljuk be, a fiatalok más életritmus szerint élnek, őket is idegesítette már a mi higgadtabb életformánk.

Tudom, hogy megállták a helyüket, ha kell, mindig itt vagyunk nekik, de mindenkinek jobb így külön. Számukra most kezdődik a tapasztalatszerzés.

Nagyon örülünk, ha hazajönnek, de nincs bennünk belehalok érzés, mint ahogy ezt itt sok szülő leírja. Számomra ez ismeretlen.

anyám megtiltotta hogy a férjemmel találkozzak az ismerkedésünk idejében.

gyűlölte őt, mert én 19 voltam, ő pedig 35, és szerinte hozzám öreg.

mikor felhívott telefonon hogy beszéljünk anyám kitépte a falból a telefonzsinórt hogy ne tudjak vele beszélni.

én nem szóltam semmit, csak csendben elkezdtem pakolni a táskámba.

ő azt hitte hogy most jól elintézte és én a szobámban búslakodok vagy ilyesmi.

én szépen bepakoltam mindent ami fontos volt, és kimentem az ajtón.

elindultam az utcában, de egyszer csak megláttam hogy ott áll egy autó, és ül benne valaki csendben.

nem a ház előtt állt meg, mert akkor feltűnő lett volna.

akkor éreztem hogy az isten is egymásnak teremtett minket.

soha többé nem költöztem vissza anyámhoz, a férjem halála után sem....