Hogy értessem meg vele, hogy nem vagyok beteg, egyszerűen csak ilyen az életem és ezért nem kell pszichológushoz rángatnia?

Az elsőnek igaza van. Az utolsó mondatod mindent elárult. Anyukád mindenkinél jobban ismer, és félt, ugyanis ebbe, ahogyan most élsz nagyon könnyen bele lehet fásulni, és hosszabb távon sokkal nagyobbat fogsz sérülni, mintha néha megbántanának. Illetve elszalasztasz olyan lehetőségeket, olyan emberekkel, akik lehet, hogy hosszú távon boldoggá tudnának tenni. Én is csináltam hasonlót, de aztán éreztem, hogy kezdek magányos lenni, hogy valami nem jó. Lehet, hogy azt gondolod, ez így jó neked, de tedd fel a kérdést magadban őszintén: ez tényleg jó? Ki fogsz üresedni, és azt fogod észrevenni, hogy nincs senkid. Az anyukád meg szeretne téged óvni ettől. Nem kell ehhez pszichológus egyébként, az ember csak magán tud segíteni, egy doki maximum segíthet felszínre hozni a dolgokat. Én mindig magam jöttem rá a gondjaimra. Azt ajánlom ülj le, és őszintén gondold át az életed, a dolgaidat, és ne félj. Néha pofára kell esni, néha fájnia kell, de azt is át kell éld, különben egy élő halott leszel. Létezel majd, de nem élsz. Látni fogod, hogy mások boldogok, és utálni fogod őket ez miatt, miközben Te minden este magányos leszel, és csak hazudozol magadnak. Amikor majd lesz egy rossz napod és senkinek sem tudod elmondani, az fog fájni igazán. Az ember hosszú távon nem tud egyedül maradni, akaratlanul is kötődni kezdesz majd valakihez, és pontosan a zárkózás miatt lehet, hogy rossz emberhez. De az is lehet, hogy amit az elején mondtam, tényleg belefásulsz a dolgokba, és a végén majd már nem is tudsz senkit közel engedni, bármennyire szeretnéd.

Az a baj ezzel a hozzáállással, hogy bár rövid távon jónak tűnik, hosszú távon ez a legrosszabb, ahogy élhetsz.

Remélem tudtam segíteni.

Én is úgy gondolom, hogy ilyen idős korban te döntöd el, hogy jársz-e vagy sem. Ha lelki problémád lenne, akkor biztosan mennél. Ennyi idősen szerintem normális ez a fajta viselkedés (feltéve, ha nincsenek mellette kiborulások, veszélyes helyzetek).

Majd változol, ha szükségesnek érzed.

Nekem úgy tűnik, anyu érzi magát inkább rosszul (amit tőled vár, amit kivetít rád). Úgy tűnik, nehezen viseli, hogy felnőttél.

Megpróbálhatnátok hetente egyszer nyugodtan hosszabban beszélgetni. Kérd meg, hogy hallgasson meg, és te is hallgasd meg őt. Ha meg tudjátok oldani, csináljatok 1-1 közös programot. Javasold neki, hogy ő is mozduljon ki többet másokkal.

Nekem is ilyen korú a lányom, át tudom érezni a helyzetet.

Nyilván van gond, ha csalódások miatt lettél ilyen. De ez az élet. Csalódunk másokban, szenvedünk, felállunk, továbblépünk. Ez a normális.

Ezzel a viselkedéssel egyébként pont azt csinálod, ami miatt ilyen lettél. Most te bántasz meg másokat, és ők sérülnek.

Lehet, hogy anyukádnak igaza van, bár betegesnek nem nevezném, de semmiképp nem normális ez a viselkedés.