Normális és elfogadható, hogy ennyire félt az anyukám?

Egyedüli gyermek vagy?

Valószínűleg nem feltétlenül miattad lehet ez a féltés. (Vagy ha igen, adtál-e rá okot, hogy így féltsen?).

Talán anyukáddal történt korábban olyan dolog vagy a családban, ami miatt így félt.

Nekem ha olyan programom van, amit nem akarom hogy bárki zavarjon simán bekapcsolom a repülő üzemmódot (letilt minden hívást, sms-t stb.) a telefonon vagy el se viszem magammal.

Mivel futballozomm, volt hogy elhúzódott egy csapatmegbeszélés vagy edzés, akár 1-2 vagy 3 órával. Illetve volt olyan, hogy külföldön játszottunk és éjjel érkeztünk meg. Akkor aggódott, pedig üzentem neki.

Mindenképpen próbálj vele beszélni erről, akár mások segítségével (családtagok) és érdeklődj körbe, mi miatt félthet így. Szerintem meg kéne tudnod ennek az okát...

Az egyetemig még sok minden történhet, ki tudja hol leszel akkor és mit szeretnél.

De ha elköltözöl, attól még nem biztos, hogy a féltése csökkenne. Viszont teljesen önállónak kell saját lakás esetén lenned.

Erre készen állnál/állsz?

ha nem is lényeges de egy f/19

Nem azzal van a gond, hogy félt, hanem a mértékével.

18 éves vagy.

Percre elszámoltat.

Ez nem kicsit gáz.

Ez nem csekély probléma.

Én a helyedben megoldanám valahogy a koleszt,el kéne otthonról költöznöd, egy kis függetlenség kellene,mielőtt anyukád még több kárt csinál.

Oké,szeret és félt,de ez akkor sem normális.

Szia! Ez valóban túlzott féltésnek számít. Sajnos az anyáknak gyakran nehéz a gyereküket elengedni. Ez szerintem anyukád hibája, az ő felelőssége, hogy rosszul csinálja, de te fogsz rosszul járni miatta, úgyhogy tenned kell valamit. Nem lenne jó, ha majd a házasságodat nehezítené meg ez a dolog, jobb lenne még az egyetem alatt rendezni anyukád lelki világát. Mindenképp finom megoldást próbálnék keresni, mert a jó szülői kapcsolat a későbbiekben is sokat ér.

Első lépésként én is a kollégiumot javasolnám. Valahogy meg kéne oldanod, hogy fölvegyenek. Ez azért is jó, mert szerintem neked is szükséged van az önállósodáshoz az átmenetre. Ha van más városban élő rokonod, kérd meg, hogy átjelentkezhess hozzá. Az egyetem után pedig keress albérletet. Hogy anyukádnak hogyan tálalod, mennyire nyíltan mondod el az indítékaid ("anya, úgy érzem, a kollégium segítené a lelki leválásomat, önállósodásomat, ami fontos a felnőttkor kezdetén"), vagy ferdítesz kicsit ("azt olvastam, hogy a kollégisták rendszeresen együtt tanulnak, szakmai programok vannak, így ebből a szempontból lenne előnyös"), azt neked kell eldönteni.

Sokkal jobban jöhetsz ki, a messzebb mész tanulni, olyankor magasabb szoctámot adnak és kolit is kapsz nagy eséllyel ha anyagilag rosszul álltok.

El fogja venni az egész életedet és komoly kapcsolati gondjaid lesznek (nem párkapcsolatira értem csak), ha nem törsz ki minél hamarabb ebből az elnyomó közegből.

Nagyon károsítja a személyiségedet ez a helyzet.

Az normális, hogy félt. Főleg, ha járt bulizni és tudja, hogy mik történhetnek egy lánnyal. A mai világban meg minden sokkal durvább is.

De azért az már túlzás, hogy napközben se mehetsz el anélkül, hogy ennyire elszámoltatna.

Szerintem feszegesd a határaidat, ne hagyd hogy úgy kezeljen, mint egy kis tinit. Aztán majd megszokja.

Az én anyukám is eléggé féltett. De aztán kénytelen volt megszokni, hogy már nem vagyok kisgyerek.

Az is durva, hogy kimegy eléd a buszmegállóba. Felnőtt ember vagy. Most képzeld el, hogy mondjuk nem egyetemre mész, hanem dolgozol. Elég ciki, hogy egy felnőtt, dolgozó nőért kimegy az anyukája a buszmegállóba.

Ne hagyd ezt. Vállald a konfliktust, mert a harcokat meg kell vívni, ha változást akarsz.

Nagyon fontos kérdés egy szülő-gyermek kapcsolatában. Azt kutatni, hogy ez normális-e vagy sem, teljesen felesleges, mivel minden családban mások a normák.

A gyermek túlzott féltése valójában nem az, aminek látszik. A túlzott rátelepedés inkább azt a célt szolgálja, hogy a szülő által helyesnek ítélt utat szigorúan betartassa, ehhez pedig végletes eszközöket alkalmaz, mint például az érzelmi zsarolás. Magyarul: teljesen kisajátít. Ez a fajta kötés nem fér bele a szülő-gyermek kapcsolat fogalmába, sokkal inkább a diktatórikusnak mondható narcisztikus nevelési rendszerben alkalmazzák, mint módszert, melynek lényege, hogy csak és kizárólag azt tehet meg a gyermek, amit a vezetője (ebben az esetben a szülő, de lehetne ez óvónő vagy munkahelyi vezető) megenged neki. A felnőtt olyan szinten dominál ebben a kapcsolatban, hogy a gyermek - aki ebben az esetben te vagy - abszolút elnyomottnak érzi magát. Ez feszültséget gerjeszt (mint amikor a medencében a víz alá nyomod a labdát), ami az idő múltával kitör (amikor elengeded a labdát, az nagy energiával tör ki a vízből), és ez olyan következményekkel is járhat, ami a céltól teljesen eltérő. Minél kevesebb mozgásteret kapsz, annál kevesebbet tapasztalsz meg a világból, ezzel pedig olyan károkat szenvedsz, ami felnőtt korodban komolyabb következményekkel járhat (egy elhibázott házasság a megfelelési kényszer miatt, vagy éppen rossz életmód a megfelelés elől való menekülésnek köszönhetően). Nem alakul ki a saját magadnak megfelelő értékrended, nem leszel képes eldönteni, hogy mi a jó, vagy mi a rossz, csak azt, hogy mit szabad és mit nem.

Fontos lenne megtartani az egészséges egyensúlyt, mert amit most nem teszel meg, az harminc éves korodra, amikor már valamennyire független leszel, előbújik, és mindent egyszerre kezdesz majd el hajtani. Ezt nevezik kapuzárási pániknak.

A szélsőséges szülői szigorral általában éppen az ellenkezőjét érik el annak, amit szeretnének, mivel vagy ellentétes irányba indulsz el, és szélsőséges csoportokhoz csatlakozol később, vagy a beléd égett megfelelési kényszernek köszönhetően soha nem leszel teljesen elégedett magaddal.

Tisztáznod kell magadban is azt, hogy nincsen kitaposott ösvény a boldogsághoz, édesanyádban pedig tudatosítanod kell azt, hogy a te célod a saját életedet élni, és nem az, hogy ő elégedett legyen azzal, amit lát, mert téged ez nem feltétlenül tesz boldoggá. A szülő célja az, hogy a gyermeke boldog életet éljen, de az ehhez vezető utat mindenkinek saját magának kell megtalálnia. Nincsen két azonos életpálya.

Fontos, hogy tapasztald meg a világot a jó és rossz dolgokkal együtt, mert így érsz, így lesz önálló értékrended, erős önbizalmad, és erős jellemed.

Ha életed kezdetétől egy steril szobában élsz, és egy napon kijutsz onnan, akkor egy náthába is könnyen belehalhatsz.

Ebben a helyzetben édesanyád ez a steril szoba, és előbb vagy utóbb kénytelen leszel kilépni onnan. Bármennyire is rossz ezt belátni, ő sem lehet majd mindig melletted, és amikor magadra hagy, neked tudnod kell, hogy merre menj tovább, és ezt így nem fogod megtanulni.

Persze, nem azt mondom, hogy szökj meg otthonról, és továbbra sem kell alkoholmámoros állapotban támolyognod az utcán hajnal háromkor, de amíg nem tudod, hogy az miért rossz, addig az is kísérteni fog. "Fiatalság - bolondság...." -szokták mondani, és milyen igaz! De aki nem tudja, hogy mi az, ami bolondság, az nem fogja tudni azt sem, hogy mi az, ami még normális. Az erkölcsi értékrended helyén van, talán túlságosan is mereven: szemet szúrt a "Sajnos emellett hazudok is néha...". Olyan dolgot is megbánsz, ami teljesen természetes. Az őszinteség nagy erény, de ki nem hazudik? Valójában belekényszerülsz a hazugságba, ha nem is csak otthon, de az iskolában mindenképpen, hiszen ha utálod a tanárod, azt biztosan nem fogod a fejéhez vágni, sőt, ha megkérdezné, hogy van-e valami problémád vele, akkor inkább letagadod, hogy elkerüld a következményeket. Ha másképp tennéd, akkor nem sok iskolában állnád meg a helyed.

Itt már jelentkezik egy másik probléma, amiről korábban tettem említést: a nevelési módszerrel az ellenkezőjét éri el, mint ami a célja lenne, ugyanis a cél az, hogy légy vele őszinte, de te éppen abba kényszerülsz, hogy hazudj neki. Hezitálsz, mert azt nagyon jól tudod, hogy hazudni nem szép dolog, ugyanakkor szeretnéd magad jól érezni, így hát kénytelen vagy a szükséges rosszat alkalmazni. 18 éves vagy, és mi sem mutatja jobban a tapasztalatlanságod, mint hogy más, úgymond "normális" nevelési módszerekkel kezelt gyerekek tizenhárom évesen minden megbánás nélkül füllentenek a szüleiknek hasonló dolgokról. Érthető lenne ez, ha bensőséges lenne a kapcsolatotok, de azt írod, nem tudsz vele megbeszélni semmit, és ez arra utal, hogy nem tisztel meg azzal, hogy meghallgassa a véleményed, márpedig a gyermek is csak annyira tiszteli a szülőt, amennyire a szülő a gyermeket. A korlátokat nem a tisztelet tartja fent a kapcsolatotokban, hanem a szankcióktól való félelem. Ezt érdemes lenne tisztázni, ugyanis a tisztelet nagyon nem egyenlő a félelemmel; az egyik erény, amit ki lehet és ki is kell érdemelni, míg a másik eszköz, amit meg kell teremteni, ahogyan egy zsarnoki, vagy diktatórikus módszer meg is teremti. Szankciókra szükség van, de csak egészséges mértékben kell ezeket alkalmazni, és csak akkor, ha az ok nem önérdeket vagy önös célt szolgál, hanem a szankciókat elszenvedő fél fejlődését. A szankciók, melyeket édesanyád alkalmaz nem a fejlődésedet szolgálják. Bár ő ezt úgy érzékeli, mégis csak azért alkalmazza őket, hogy az általa igen szorosan és szigorúan felvázolt pályán haladj, ennek köszönhetően pedig elégedett legyen veled, azaz megfeleltet saját magának.

Ha javaslatot tehetnék, akkor azt mondanám, hogy akár egy nagy vita árán is tisztázzátok ezeket a dolgokat, mert való igaz, hogy most még működik, de évek múlva vagy nagyon eltávolodsz tőle, mert megundorodsz az elnyomástól, vagy robot leszel, aki olyan életet él majd, amit mások elvárnak tőle, és fogalma sem lesz a boldogságról.

Ne másoknak akarj megfelelni, hanem saját magadnak! Kompromisszumokra szükség van, de a kompromisszumok két félről szólnak. Jelenleg te nem kompromisszumok között élsz, hanem ultimátumot kapsz szinte mindenre. Vedd rá édesanyádat a kompromisszumos megoldásokra, mindenki jobban jár. ;)

Sok sikert! :)