Van köztetek olyan nő, vagy hallottatok olyanról, mikor a nő terhesen hagyta el a párját?

Nem érdemel meg bennünket a viselkedése miatt, nem változtatott, nem fog soha megváltozni.

Hogy reagált? Kit érdekel? Nehogy már még ő panaszkodjon.

Úgy kellett volna reagálnia, hogy férfiként viselkedik, és megváltozik. Ehelyett megalázott, fájdalmat okozott, nem vette a fáradtságot arra, hogy jóvá tegye, vagy bocsánatot kérjen.

Akkor így járt.

Ja, és így nem tudja, majd miből marad ki. :)

Csak késő bánat lesz. :)

Terhesség előtt is voltak már gondok, de terhesség alatt teljesen kifordult magából.

Az elején kérlelt, hogy tartsuk meg, minden rendben lesz, jó lesz, bla bla.

Aztán egyre bunkóbb, lehetetlen dolgok művelése, leszarás, és még sorolhatnám.

Még ő van felháborodva. Sajnos, vagy nem sajnos, de nem látja be mekkora fájdalmakat okozott, addig nem vagyok hajlandó szóba állni vele.

Ha így marad a helyzet, akkor így marad..dönthetett volna másképp.

Nőnek érzem magam, nem hagyom, hogy alázzon folyamatosan, mert mostanában sokat kaptam ezt tőle.

Kérdező, sajnos csak olyanról, amikor a nő szépen kivárta a GYED-GYES végét, és amikor újra stabil volt az egzisztenciája, akkor lépett le...

#2, hát nem tudom, én - ha anno terhesen lépett volna le az exem - 4-5 év hátam közepére se kívánt családi poklot vesztettem volna, mást nemigen...

Utolsó!

Mindenkinél más és más a helyzet. Nem minden nő egyforma, mint ahogy férfi sem..

Mellettem jó dolga volt, majd rájön.

Az anyám.

Mert apám úgy viselkedett, mint egy gyerek, nem tudott felnőni máig sem (idén töltöm a 28-at.)

Mi házasok vagyunk, és mióta csak összeházasodtunk problémák vannak, sokat veszekedtünk, apróságokért is üvöltözött velem a férjem, sokszor úgy is, hogy hajnalban mentem dolgozni, és hajnali 2-ig folytatta a monológját, hogy milyen szar feleség vagyok, és másoknak milyen jó feleségük van.

Ezzel szemben máskor nagyon figyelmes, kedves szerető bújó stb. Viszont a veszekedésink érzelmileg egyre jobban eltávolítottak tőle, amit utálok, mert nem így terveztem a házasságot. Mindig reméltem, hogy ez volt az utolsó üvöltözős kitörése. De aztán mindig mindig újra és újra jöttek az ilyen hullámok. Már azt hittem, hogy nem normális, és teljesen megbuggyant, máskor meg mondom, teljesen normálisan viselkedik.

Aztán terhes lettem, és utána is volt ilyen üvöltözős kitörése még párszor, hogy bánja hogy elvett, meg nem tudja, miért nem válik el tőlem, mert milyen szar nő vagyok.

De máskor meg én vagyok a világ legjobbja, meg nincs nálam jobb meg ilyenek. Szóval elég szélsőséges.

Hát én is gondoltam rá akkor, amikor már terhesen is ezzel jött, hogy csak a kötelességtudat tarja mellettem. Akkor komolyan azt gondoltam, hogy oké, ez volt az utolsó, ha még egy ilyen üvöltözés lesz (amit én csöndben zokogva szoktam végighallgatni órákon keresztül, és mikor már remegek az idegtől, és nem tudok megszólalni sem - soha nem kiabáltam még vissza - akkor meg azon akad ki, hogy semmit nem válaszolok). Szóval azt mondtam, hogy ez volt az utolsó, a legközelebbinél terhesség ide vagy oda, beadom a válókeresetet.

Aztán nagyon sokáig nem volt semmi. Egyszer volt még egy ilyen üvöltözés, de szerencsére vége volt 2-3 óra alatt. Most mindjárt szülök. Hát nem tudom. Nem tudom, mivel teszek jobbat, és mivel rosszabbat. A gyermekemre gondolok, aki esetleg úgy nő majd fel, hogy néha 3 órán keresztül üvöltöznek anyával.

Fizikailag amúgy sosem bántott.

Vagy pedig egyedül nevelem a gyerekem, és a férjem hagyom cserben és romba dől az élete, mert teljesen magára marad. Tudom, hogy teljesen összeomlana, ha elhagynám.

Így hát maradok. Egyelőre mindenképpen, és közben igyekszem nagyon sokat dolgozni a kapcsolatunkon, hátha valami elviselhetően jót ki tudnék még hozni belőle. Utólag ő is sokszor belátja, hogy nem volt helyes, hogy üvöltözött velem. És mostanában tényleg ritkásan fordul elő. Reménykedem, hogy változik ő is idővel.

Nem rossz ember ő, és még mindig szeretem, de tény, hogy egyre távolabb érzem magam. Részben azért is, mert a baba miatt úgy érzem, elsősorban őt kell védenem, és nem engedhetem meg magamnak, hogy túlzottan felzaklassanak ezek a dolgok, igyekszem lepergetni magamról, nem sokat gondolkodni, semlegesen hozzáállni ezekhez a dolgokhoz, és most csak a babára koncentrálni.