Anyukam ongyilkos lett 1,5 honapja, sehogy sem tudom feldolgozni,22 eves vagyok. Annyira szerencsetkennek erzem magam, nincs kedvem semmihez es senkihez. Hogyan tovabb?

Azt szokták mondani a szakértők, hogy a gyász megélése egy magányos, egyéni feladat, mert egyénenként változhat. Azt is mondják, hogy sürgetni nem szabad, mert akkor csak elfojtod, át kell élni, sírni, zokogni, vagy ahogyan te ki tudod adni a fájdalmad, mert lényeges, hogy ki is tudd adni. Viszont nagyon lényeges, hogy ebben a kritikus helyzetben tudj fordulni olyanhoz, aki meghallgat, lélekben tud támogatni, és együttérez a bánatoddal. Szerintem a nagyszülők sem éreznék tehernek, lehet, hogy nekik is jót tenne a beszélgetés, hiszen ők is hasonlóan élik meg a gyászt. Fontos, hogy legyen személyes kontaktus is, akinek tényleg ki mered önteni a szíved, és őszntén el tudod mondani, miért vetette Anyukád önkezével véget az életének. Sokat segíthetsz magadnak is azzal, ha próbálod nem úgy érezni, hogy Anyukád itt hagyott, és esetleg nem is tudatosan, de vádolni, hogy miért tette. Sajnos ez tényleg egy rettenetes esemény, de lélekben ne hibáztasd. Fontos , hogy ki tudd adni azt is, hogy miért tette anyukád, amit tett, mert ezt a döntést meghozni nem kis lelki fájdalom okozhatta. Szerintem amikor feltörnek az emlékek, hagyd áramlani, ne hessegesd el a gondolatokat, hanem engedd meg , hogy eszedbe jussanak a dolgok, ha kell sírj, vagy bármi.

Szerencsés lenne, ha nagyon rosszul vagy, hogy valaki legyen melletted! Barátnőd / Jóbarát, rokon, vagy bárki akiben megbízol.

Én is azt éreztem, mikor egyik szülőm meghalt és nekem is az segít, ha sokszor hazamegyek. Akkor érzem a gyökereimet.

Az én anyum is depressziós, és miatta is maradt félbe az egyetemem, mert ki kellett jönnöm óráról, mert különben öngyilkos lett volna, és én beszéltem ki a semmi kis képességeimmel 200 kmről, hogy ne tegye meg. Minden lelkierőmre szükségem volt.

Nagyon sajnálom, hogy nem ment orvoshoz és nekem kellett emiatt abbahagyni a tanulmányaimat. De egyszerűen képtelen voltam arra koncentrálni, meg a tanárnak sem tudtam elmondani, képtelen voltam rá.

Nagyon sajnálom anyukádat.

Csak azt szeretném mondani, hogy valamennyire megértelek. Főleg a gyökértelenség érzését.

Esetleg a rokonoknak ezt elmondhatod?