Jogosan esik rosszul, hogy ilyen a családom?

26L vagyok, és van egy unokanővérem, aki 11 évvel idősebb, mint én. Őt mindig támogatta a családja: kifizették neki az egyetemet, a jogosítványt, sosem kellett dolgoznia, mindig a legjobb helyekre járt.

Az én szüleim elváltak, gimis koromban már komoly anyagi gondjaink voltak. Évekig ápoltuk otthon apukám édesanyját (ő nem rokona az unokanővéremnek), sokat segítettem.

Én direkt olyan szakra mentem az egyetemen, ami mellett dolgozni tudok, az utolsó évben már főállásban voltam. Mndig próbáltam kedves lenni a rokonaimhoz, próbáltam összetartani a családot.

Egy éve meghalt az unokatesóm édesanyja. Az anyuám fogta, feladta a munkahelyét, és hozzá költözött, hogy gondoskodjon a gyerekeiről. Többen vannak testvérek, elkényeztetettek, hisztisek. Nagyon türelmes vagyok a gyerekekkel, de ők folyton kiborítanak - sem anyu, sem senki nem mer rájuk szólni, mondván, hogy az unokatestévrem és a férje kiborulnak - szóval nem megoldás, hogy ha egy kicsit a családra vágyom, elmegyek hozzájuk.

Anyukám egy darabig támogatott anyagilag valamennyire, de semmi másban nem számíthattam rá soha.

A család ráadásul elvárná, hogy néha én is vigyázzak a gyerekekre, jópofizzak velük. Apukám nem egészséges, sokat kell látogatnom őt is.

Közben a család részéről ott a nyomás, hogy mikor megyek már férjhez, miért nincs nagyobb rend a lakásomban, miért nem főzök. Dolgozom, alig van szabadidőm, volt, hogy idegösszeroppanást kaptam, mert nagy volt a munkahelyi nyomás.

Ha valakinek segítségre van szüksége, rögtön én vagyok berántva. Ha nekem néha jól jönne, hogy valaki eljöjjön, és segítsen arrébb tenni egy bútort, a haverjaimat kell megkérni...

Szerintetek mit tehetnék? Sokszor gondoltam rá, hogy megzakítom a kapcsolatot a családommal, nem erőlködöm többet, ha ennyire nem vevők rám. Mert így csak fáj, hogy mindig nekem kell mindenről lemondani...