Miért van az, hogyha egy szülő válogatott szemétségeket követ el a gyereke ellen, az akkor is neki akar megfelelni?

Ebben a helyzetben vagyok, és nem tudom megmagyarázni mégse.

Szemét, de mikor valamit jól csinálok és büszke rám, az az egyik legjobb érzés

A szeretet miatt. Akit szeretünk annak sok mindent elnézünk. Vagy vakká is tesz.

Pl. mikor a szüleim váltak, akkor gyerekként mindig azt gondoltam, hogy anyu mindent jól csinált. Csak amikor nőttem úgy vettem észre, néha mekkora gyerek tud lenni és nem mindig az az igaz és jó, amit ő tesz. De a köztes időszakban is mindig mentegettem. Most épp rájár a rúd, most fáradt, most nem tud koncentrálni...

Ahogy a mai napig is szeretem őt, csak most már nincs mentsége. Úgy állok hozzá, mint a szülő a kajla gyerekéhez. Próbálom a hülyeségeit figyelmen kívül hagyni és építő jelleggel cselekedni vele kapcsolatban.

Nehéz dolog ez. Épp a minap beszélgettem egy barátommal anyámról. Emlékeim szerint gyerekkoromban a lehetőségeikhez képest a szüleim mindent megadtak nekünk öcsémmel. Aztán valahogy kiskamasz koromban kezdtek elromlani a dolgok. Kezdődött azzal, hogy soha nem mehettem át másokhoz, azok sem jöhettek. Vagy pl. iskola után ha 10 percet késtem, már a kapuban várt, cigizve mint egy őrült. Minden sz...rnak elhordott :) Ha a barátomtól nem értem haza időben, akkora fülest kaptam, hogy legurultam a terasz lépcsőjén. Azt az őrült tekintetet nem tudom elfelejteni, mintha nem is ő lett volna.

Egyszer keresztanyámtól (a húga) valahogy éjfél után értem haza. Ekkor valahogy 17-18 lehettem. Besértődött, hogy nekem most már nem ő az anyám, költözzek a keresztanyámhoz. Le kellett térdelnem előtte és bocsánatot kérnem. Meg megesküdnöm, hogy szeretem. :D Na, azóta gyűlölöm és megvetem. Miután sikerült elköltöznöm, fél évig nem kerestem. Komolyan mondom, addigi életem legszebb időszaka volt. Azóta csak a kötelező családi alkalmakkor találkozunk, én nem keresem.

Amikor nősültem, szüleim előtt ez tabu volt. Nem lehetett róla beszélni, mert valami érthetetlen gyász ült ki rajtuk.

A kérdésre visszatérve: a fentieken túl anyám számtalanszor megalázott. Sokszor mások előtt is. Pedig kifejezetten jó gyerek voltam, jól és könnyen tanultam, 14 éves korom óta minden nyáron dolgoztam, fősulin magam tartottam el. Nem tudom, miért akarta az önértékelésemet és az önbizalmamat a sárba tiporni, miért kellett elhitetnie velem azt, hogy sosem leszek elég jó.

Most, hogy már saját házban élek a párommal, mindig mondogatja, hogy büszke rám. Meg, ezen betojtam: az, hogy én boldog vagyok, az annak a jele, hogy ő jól nevelt és jó anya volt. Szerinte.

Mert mindenhonnan azt hallja kicsi kora óta, és bele van verve, hogy a szüleid tuti szeretnek és a szüleidet szeretni kell... plusz esetleg még megvan az a kötődés, ami akkor alakult ki, amikor kicsiként nevelgették, ápolták.

Én is benne voltam ebben a körben addig, amíg rá nem jöttem, hogy totál diszfunkcionális a családom, és ha az ő eszméletlen elvárásaiknak akarok megfelelni, abba belebetegszem, főleg hogy dicséretet csak akkor kapok érte, ha az ismerősök előtt kell a mellük verni, hogy milyen okos a gyerekük, vagy ha én harcolom ki. Amúgy meg lelki és fizikai terror...