Normális, hogy ennyire nem ismernek a szüleim?

Ha valakivel nem foglalkoznak, meg magad is írtad, le voltál passzolva nagyszülőkhöz is pl. Nem is voltak túl sokat veled.

Igen, vannak olyan szülők, akik ennyire nem ismerik a saját gyereküket. Ez miatt ne legyél szomorú. Ez nem a te hibád, hanem az ő saruk. Nekik kellett volna többet foglalkozniuk veled. Te ahogy írtad, soha nem tettél igazából semmi rosszat.

Gondolom gondolkodásra is elég maradiak, ami látszik is rajtuk, amiket mondtál, hogy fiúval láttak, akkor már tuti lefektettek, stb. Gondolom nekik sincs túl sok barátjuk az ellenkező nemből, így úgy néz ki, nem is értik és nem is hisznek a fiú-lány közti barátságban.

Mivel nem ismernek, így ezért látnak beléd olyant, ami lehet, sőt biztos, hogy nem vagy.

Szóval fel a fejjel.

Nyugi én is ugyanezt érzem, mint te (nagyjából)- hogy amit én csinálok abban valahol van valami kifogásolni való, vagy egyszerűen csak látom, hogy nem bíznak/hisznek nekem.

Jelenleg 26 vagyok már, tehát nem értem az okát, szintén férjnèl.vagyok

Folyt (2. válasz).

Szóval 16 évesen ha láttak egy sráccal, tuti tetszik nekem, azért vagyok vele. Egyszer sokat voltam egy tanárommal, biztos tetszik nekem.

Biztos lefekszem valakivel és felcsináltatom magam. Nem fogok leérettségizni, stb stb.

Megoldásom: sajnos sok dolgot nem osztok meg velük, vagy kamuzok. De így legalább békén hagynak...

Ja és egyszerűen képtelenek felfogni, hogy a férjem mellett vannak fiú barátaim (inkább haverok, kollégák)- biztos azért vettek fel a munkahelyemre mert bejövök az amúgy családos, velük egykorú főnökömnek- meg vigyázzak vele stb.

Egyszerűen hányinger, hogy nem értik meg, hogy nőként nem csak a micsodámmal érvényesülök.

Velem is ugyanez volt én is hasonló személyiség vagyok. Ha már mellém ült egy fiú ismerősöm a buszon és váltottunk pár szót már ment otthon a balhé, hogy én ezzel-azzal járok. Holott egy barátom volt egész életemben, aki ma már a vőlegényem, de anyum váltig állítja, hogy előtte már volt vagy 5 kapcsolatom, mikor nem is.

Állandóan azzal vádoltak, hogy nem is iskolába járok, hanem ki tudja kihez, mikor semmi valóságalapja nem volt. Ilyenekből szűrték le, hogy pl. rám köszönt az utcán egy srác a suliból, aki nem az osztálytársam, de anyum nem tudta, hogy a mi sulinkba jár és levonta a következtetést, hogy honnan máshonnan ismerhetném, ha nem onnan, hogy járunk.

Karácsonykor megjegyeztem húgomnak, hogy milyen fehérnek tűnik most a bőre (amúgy nagyon könnyen lebarnul és ezen szoktunk viccelődni, mert én meg nagyon fehér vagyok) erre anyum kiakadt, hogy mit kell belekötni, nézzek már szét, itt egyedül mi (párom is nagyon fehér bőrű, vörös hajú) vagyunk olyanok, mint akik hipóba fürdenek, mit kell kötekedni. Mikor én nem is kötekedtem, csak viccesen megjegyeztem tesómnak. Még csak nem is neki.

Egyszer meg szerettem volna nézni velük egy filmet, de anyum elhajtott azzal, hogy ha nekem tetszik akkor biztos valami hülyeség. Most 21 éves koromra megéltem, hogy hajlandó volt megnézni az egyik kedvenc filmemet.

Én is jártam már úgy, hogy valamiről beszéltem neki már felnőttként és csak nézett, hogy én ezeket honnan tudom, meg nem is tudta, hogy én ilyeneket is tudok, meg érdekelnek. Vagy, hogy én milyen vicces tudok lenni.

Mikor elköltöztem is az volt, hogy sírva fogok hazajönni nemsokára, mert életképtelen vagyok, aztán ezt is nemrég mondta, hogy nem nézte volna ki belőlem, hogy ilyen önálló vagyok.

Rossz érzés, hogy ennyire nem ismer az, aki elvileg felnevelt. Egy normális ajándékot nem tud nekem választani, mert fogalma sincs, hogy miket szeretek. Mindig azt mondta, hogy nekem nem lehet venni semmit/velem nem lehet beszélgetni, mert hülyeségek érdekelnek, de érdekes, párom és a barátaim mégis meg tudnak olyannal lepni, aminek örülök, tudják a kedvenc színem, kajám, filmem, könyvem, zeném, stb. Egyedül anyum nem ismer és úgy állítja be, hogy ez az én hibám, mert ennyire nem vagyok érdekes, ami persze nem igaz, csak nehéz olyan iránt érdeklődést mutatni, akiről semmit nem tud az ember.