Mit tehetnék, ha nagyon haragszom a szüleimre egy konkrét dolog miatt, és még így,27 évesen sem tudok túllépni, mivel naponta érzem a hátrányt, amivel szembesülök?

Anyum egy nagyon rossz házasság után jött össze apummal, akiben ő akkor csak annyit látott, hogy milyen kedves, rendes, tisztelettudó, stb., nincs vele semmi baj magyarán. Később megszülettem én, és kicsivel később jöttek a problémák is. Apum nem tudott apa lenni, bár elmondása szerint szeretett, illetve én sem egészen úgy fejlődtem, mint a többi gyerek. Ezt az orvos is látta, aki akkor felvetette az autizmus lehetőségét esetemben. Anyu viszont nem ment tovább ezen az úton, megsértődött az orvosra, viszont a problémák nem múltak el. Veréssel és ronda szavakkal próbált rám hatni, na persze semmi eredménnyel. Ha az iskolában bántottak, kicsit sem érdekelte, úgy állt hozzá, biztos látják rajtam, hogy hülye vagyok, és igazuk van. Tény, hogy etetett, ruházott, valahol szeretett is, de a mai napig látom rajta, hogy bánja, hogy bevállalt. De ami nekem abszolút hihetetlen: mégis mit várt, amikor apum sokkal markánsabban hozta szinte a kezdetektől fogva az autizmus számos tünetét, anyám látta is, de figyelmen kívül hagyta? Nem voltak barátai, félt az idegenektől, 2-3 témát leszámítva nem lehet beszélgetni vele semmiről sem, számtalan esetben abszolút nem tudott viselkedni, észre sem vette, hogy teljesen leégeti magát, most, hogy idősödik, egyre jobban jönnek ki nála a kényszerek, a megszokott kis rituálék, összeférhetetlenebb a természete, stb. Egyfelől nem hiszem el, hogy velem, akinek feleannyira sem durva az autizmusa, ennyire durván kellett volna bánni, másfelől ne mondja már, hogy apumon meg nem látta az elején. Apámra meg haragszom, mert neki sokkal nagyobb türelem járt, mint nekem, holott felnőttként legalább annyit tombolt, mint én gyerek fejjel, legalább annyiszor nem viselkedett helyesen, mint én, és valójában sosem viselkedett apaként (ezt ő maga is elismeri, ahogy azt is, hogy nem is tudna), sokkal inkább egy bajos, hisztis tiniként. Nem viccelek, de miután nővérem, aki tőlem jóval idősebb (anyám előző házasságából) elköltözött tőlünk, nekem nagyon nehéz volt így otthon maradnom velük, szinte sosem éreztem azt, hogy ez egy család lenne. Már rég nem lakok velük, de óriási hátránnyal indultam az életben, a mai napig nem tudtam behozni, hiába a próbálkozásaim. Nem mondom, sok pozitív tulajdonságot is örököltem az autizmussal, ami a legtöbbeknek nincs meg, de azért a társasági életben piszkosul nehéz helyzetben vagyok. Továbbá mit mondjak arra őszintén, amikor nekem panaszkodik anyám, hogy apámmal milyen nehéz, hogy ő már arra gondol, hogy meglép mellőle, hogy milyen gyagyás, és ő már mennyire megbánta, hogy belépett ebbe a családba?