Szakítás miatt haza kényszerülök költözni. Hogy lehet ezt túlélni?

28 éves nő vagyok, párom lakásában éltem, de megromlott a kapcsolat, és azt szeretné ha pár héten belül elköltöznék. Ez az egész épp elég borzasztó nekem, azt hittem ő az igazi, már eljegyzést, örök boldogságot terveztünk, és most itt állok összetörve egyedül, fogalmam sincs hogyan tovább az életben. Ezt tetőzi az, hogy vissza kényszerülök a szüleimhez, akik a viselkedésük miatt nagyban hátráltatni fogják a feldolgozást, újrakezdést. Újra gyerek szerepben leszek. Tudom hiszen két hetet már töltöttem náluk, de utánna még újrakezdtük a párommal és visszaköltöztem. Folyamatosan sajnálkoznak a történtek miatt, már megalázó hogy folyton ezt kell hallgatnom, hogy jajj látják mennyire szenvedek, de majd jobb lesz stb. Tulajdonképpen folyton erre emlékeztetnek, így persze, hogy nem tudok továbblépni. Nincs egy óra nyugalmam sem, ha bezárkóznék a szobámba, már jönnek hogy ne kuksoljak egyedül, inkább beszélgessek velük. Mintha egy depressziós tini lennék akit félteni kell saját magától. Emiatt még kisírni sem tudom magam ha arra vágynék, mert folyton a nyomomban vannak a sajnálatukkal, így tettetnem kell hogy boldog vagyok, és nem visel meg a szakítás. A másik, hogyha elmegyek otthonról rögtön jön a faggatózás, hogy kivel, hová, mikor jövök. Például ha randizni mentem régebben, anyám mindent tudni akart az illetőről, hogy nem e veszélyes. Ha a megbeszélt időnél tovább maradtam, írtam smst hogy ne aggódjon, de képes volt felhívni, hogy biztos önszántamból írom az smst, jól vagyok, nem bánt az illető? Arról ne is beszéljünk, hogyha nem aludtam otthon, mekkora perpatvar volt belőle. Akkor apámmal együtt tudni akarták, hogy kinél voltam, mióta ismerem, mi van köztünk, és ha nem tetszett nekik a dolog akkor kaptam a kioktatást, hogy 5 találkozás után egy lány ne aludjon senkinél, szégyellhetném magam, éjszakára itthon a helyem. Mindezt 25 évesen, mielőtt megismertem a mostani páromat. Szóval nagyon nehéz velük, úgy érzem pont ez az amire semmi szükségem nincs most. Szeretném magam összeszedni lelkileg, ha kell sírni, ha kell meginni egy üveg bort egyedül, ha kell egész hétvégén sorozatot nézni. Később ha jobban leszek, újra ismerkedni, akár laza kapcsolatot fenntartani, ha a szerelemben már nem is hiszek. De ez a szüleim miatt lehetetlen lesz. Kb 1 évre kellene hazaköltöznöm, utánna tudnék sajátba menni (lakástakarék lejárati idő), ez alatt az egy év alatt kellene minnél több pénzt összegyűjtenem, felújításra, bútorokra. Ha most elmegyek albérletbe, akkor nulla megtakarításom lesz addigra, de mégis nagyon vacilálok, hogy a békesség fontosabb mint a leendő lakás berendezése. Lakótársazni nem akarok, inkább fizetek többet a lakhatásért, de elvárom hogy ne kelljen idegenekhez alkalmazkodni. Persze az eszemmel tudom, hogy butaság lenne kihagyni ezt a lehetőséget, hogy tudjak otthon lakva spórolni. Szüleim is ezt erőltetik, hogy éljek otthon addig, ők direkt nem kérnek semmit, rakjak el amennyit csak tudok. De én úgy érzem megőrjít ez a helyzet ami otthon van. Persze megbeszélni nincs mit rajta, ha próbálom akkor megkapom, hogy ők csak aggódnak azért ilyenek, és örülhetnék neki hogy befogadnak.