Velem van a baj? Vagy miért fáj az anyámnak?

21 éves lány vagyok és az utóbbi pár évben eléggé meghíztam, ezért 2 hónapja elkezdtem fogyózni. 160 cm vagyok és 70 kg-ról indultam, ennyi idő alatt már fogytam kb. 5-6 kg-ot. A fogyókúrát amúgy nem úgy kell elképzelni, hogy éheztetem meg sanyargatom magam, egy nap 1200-1300 kcal-t eszek és ugyanúgy eszek mondjuk édességeket, nasikat is, mint előtte, csak számolom a kalóriákat, meg amit tudok, próbálok alacsonyabb kcal-tartalmú dolgokkal kiváltani, pl. cukor helyett inkább édesítőszert használok, stb. Meg amikor főzök, mindig lemérem, melyik alapanyagból pontosan hány g került bele, aztán lemérem a végeredményt is, hogy tudjam, annyi g hány kcal-t tartalmaz és amikor eszek belőle, akkor is megmérem, hány g-ot ettem az adott kajából.

Viszont az anyám folyamatosan szid, hogy milyen hülye vagyok, meg hogy már az agyamra ment ez a méricskélés, ma pl. egyszer azért voltam mindenféle hülye idióta, mert sütött sütit és mondta, hogy egyek belőle, erre mondtam, hogy nem, mert egyrészt nem is szeretem, másrészt nem tudom, miből mennyit rakott bele és ha ennék is belőle, tudni szeretném, hány kcal egy szelet süti, hogy tudjam, mennyivel kevesebbet ehetek még aznap...És megkaptam, hogy egy szelet süti nem számít...(Persze mindenhez így áll hozzá, jajj, egy szelet süti az semmi, jajj ez a sor csoki se semmi, stb., aztán csodálkozik, miért van ő is elhízva...De mindegy)

De amikor főzök valamit, akkor is mindig odaáll mellém és elkezd magyarázni, hogy pl. a borsót a brassóihoz minek kell lemérni, az zöldség, abba nincs is kalória!!! Meg hogy szerinte a rizset is fölösleges lemérni, mert az egészséges, szóval nem hízlal...

Miért fáj neki, hogy én lemérem, amit eszek? Vagy tényleg olyan beteges dolog lenne, hogy minden alkalommal lemérem, miből hány g-ot fogyasztok, mert nekem ez a módszer vált be?