Az elsőszülött volt a kedvenc nálatok is?

Hát nem is tudom, kedvencnek lehet-e ezt nevezni, de nálunk a nővérem tartott számot nagyobb érdeklődésre. Vele beszélgettek, neki vettek nagylányosabb ágyat, bútort, ahogy nőtt, mert "már ideje, hogy ne ilyen gyerekes legyen neki".

Engem le se tojtak, csak akkor szóltak hozzám mikor muszáj volt, és könyörögnöm kellett, hogy 15 évesen ne az emeletes gyerekágyon kelljen már aludnom, és kaptam a szájhúzást, hogy minek nekem másik, teljesen jó az az ágy.

Nem a bútoros dolog miatt (hanem nem tudom röviden visszaadni, hogy mi miatt), de olyan érzéssel nőttem fel, mintha rá büszkék lennének, én pedig a félresikerült palacsinta lennék a szemükben.

De az érem másik oldala az, hogy a nővéremnek jutott a legtöbb jó mellett a legtöbb rossz is, mert első gyerek lévén neki kellett elfogadtatnia, hogy egy gyerek nem feltétlenül ugyanolyan preferenciákkal, ízléssel, szemlélettel, tulajdonságokkal rendelkezik, mint amilyet a szülő elképzelt, és neki kellett elrágnia a rövid pórázt is. Így neki jutottak a nyiladozó önrendelkezésen való szülői kiakadások. Az én hasonló húzásaimat már letojták, mert addigra feljebb ment az ingerküszöbük.