Hogy éltétek meg, hogy egykék vagytok?

Én kifejezetten örülök, hogy egyke vagyok. Mindenki azt mondja, hogy az egykék elkényeztetettek, nem életrevalóak. Én ezt máshogy látom. Nekem kicsi koromban meg kellett tanulnom egyedül elszórakoztatni magamat, rengeteget olvastam, nagyon élénken el tudtam merülni egyedül is a játékban, a fantáziavilágomban. Délutánonként egyedül mentem haza, egyedül voltam otthon, magamnak kellett ételt szereznem, takarítanom, én döntöttem el, hogy mit csinálok. Minden ismerős dicsért a szüleimnek, hogy milyen nyugodt gyerek vagyok, nem kell velem sokat foglalkozni, leraknak, és elvagyok.

Ugyanakkor rengeteg törődést, szeretetet is kaptam. Jó érzés volt tudni, hogy van két ember a világon akiknek én vagyok a legfontosabb, nincs vetélytársam. Anyagilag is jobban kijöttünk így, és a mai napig látom, hogy mennyivel jobban élünk, mint ahol több gyerek van.

Elnyomva csak kamaszkoromban, 12-15 évesen éreztem magam, akkor tényleg úgy éltem meg, hogy a szüleim rámtelepednek, nem hagynak kibontakozni, és akkor egyedül akartam, hogy bár lenne testvérem, hogy ne mindig csak engem neveljenek. De ez is elmúlt, és utólag visszanézve nem voltak szigorúbbak, mint a több gyerekes szülők, csak én voltam ritka rossz tinédzser.

Most 19 évesen még itthon élek, élvezem a gyerek státusz előnyeit(a szüleim önzetlenül segítenek, érdeklődnek irántam, eltartanak), de nem érzem magam elnyomva, mert mellette megvan a magam élete, dolgozom, egyetmre járok, élem világom, és senki nem korlátoz semmiben. De mégis tudom, hogy a szüleimre bármikor számíthatnék, mert én vagyok az egyetlen gyerekük.

Nekem mindig is nagyon hiányzott egy testvér, irigykedtem az ismerőseimre, akiknek ez megadatott. Most 18 éves vagyok, és egy ici-picit még mindig irigykedem, bár már elfogadtam egy ideje, hogy ez már nem fog megváltozni, mivel ráadásul még késői gyerek vagyok. Nem hiszem, hogy sok hátránya lett volna annak, ha van testvérem, mivel 5 tesóm is lehetne, akkor is simán lenne mindannyiunknak külön szobája (most így csak az én cuccaim elfoglalnak 3 szobát, és ebből 2ben szoktam tartózkodni), szerintem osztozkodnunk se nagyon kellett volna, anyagiakban így is mindig 3 gyerek helyett kaptam. Na, nem mondom, hogy ez akármikor is rossz lett volna, de ha testvérrel nőttem volna fel, akkor nyilván kevesebbhez lennék hozzászokva, és azt is bőven kibírnám. Viszont jó lett volna valaki, akire számíthatok, aki néha az idegeimre megy, akire ráfoghattam volna dolgokat, amiket én csináltam :D

Apukámmal szerintem nagyon jó a kapcsolatom, anyukámmal átlagos. Ők is eléggé féltenek engem mindentől, de szinte mindig mindent sikerült kiharcolnom, amit meg nem sikerült, azért nem is küzdöttem annyira. Nyíltan beszélek előttük akármiről és akármilyen stílusban, és hülyéskedni is szoktunk. :)

Szóval azért összességében nem mondanám, hogy rosszul éltem (élem) meg az egykeséget. De nagyon sok mindent odaadnék azért, ha lehetne egy vagy két testvérem.

Nekem is nagyon hiányzott a testvér kisiskolás koromban és terhemre volt mindig is az élethelyzetem beteges túlaggódása, túlirányítása.

Apámra én sem számíthattam SOHA SEMMIBEN.

Kb. mostanában kezdek el ott tartani az életemben, hogy látom az eddig elveszettnek hitt ÉLETHIVATÁSOMAT...

41/N