Szörnyen magányos vagyok, néha úgy érzem, depressziós is. Valószínűleg azért, mert maximalista és örökké elégedetlen vagyok. Miért?

Annyira kritikus vagyok mindennel és mindenkivel kapcsolatban (még magammal szemben is szigorú vagyok annyira, hogy sosem tartom elégnek azt, amit és ahogyan csinálok) hogy néha elviselhetetlennek érzem az életet. Valószínűleg ezért fordult el tőlem mindenki egy idő után, legalábbis az egyszerűbb ismerősök, családtagok, akiknek már maga az a sok infó, amit ide leírok, feldolgozhatatlan. Nem szeretném így leélni az életemet. Hogy lehet megszabadulni ettől a kényszeres "jobb akarok lenni" felfogástól? Nagyon irigy vagyok azokra az emberekre, akik megfelelési kényszer nélkül élvezik a mindennapokat, nekem pedig folyamatos gyomorgörcs minden percem. "Jó a hajam? Nem kövérít ez a felső? Nem mondtam hülyeséget? Helyesen fogalmaztam meg ezt a mondatot? Párkapcsolataimat is sorra teszem tönkre, mert azt feltételezem, hogy nem vagyok elég jó. Sőt. Én lépek ki a kapcsolataimból, mert azt gondolom, MÉG nem vagyok olyan, aki mellett boldog lehetne a másik. Vagy azt érzem, nem értenek meg. Túl sok vagyok, túl sokat gondolkodok, beszélek, egy egyszerűbb lelkivilágú emberrel jobb lesz neki. Pszichológusoknál jártam, több alkalom után is csak annyit mondtak, hogy velem minden rendben. Nem értik hogy miért akarok tanácsadásra menni. Nem értem, ha minden rendben, miért érzem magam ilyen pocsékul? Mintha teljesen másnak látna a külvilág, mint aminek én látom magam. Van ilyen?