Véget akarok vetni a szenvedéseimnek?

Nincsenek barátaim, nincs kapcsolatom, nem vagyok sikeres, nem tudom miért élek, de nem ez most a lényeg, hanem édesapám és a betegsége. Rákot állapítottak meg vagy két éve, nem olyan jó a kapcsolatunk, nem szoktunk sokat beszélgetni, de attól látom és tudom, hogy rengeteg mindenen átment. Rengetegen nem élték túl a rákot, a közeli rokonságban is van olyan, aki pár hónap alatt elment. Van biztosan olyan ember az országban, aki meggyógyult, gyúgyultnak nyilvánítás után x év elteltével sem találták jelét áttétnek. Nem tudom melyik a gyakoribb, talán az első.

Mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mit szeretne, élni és küzdeni, vagy menni, ha menni kell, senki sem kötelezheti egyikre sem. Látva az eddigi életem, látva a korházi állapotokat és a várakozást, látva, hogy édesapám mit küzd az életéért, én a halál mellett döntök, ha bármikor súlyos betegséget diagnosztizálnak nálam. Élek, de egyszerűen nincs miért élnem, ha tehetném, valakinek odaadnám az egészségem.

Ha volna valaki a közelemben, kapcsolat, barátok, családi támogatás és érne valamennyit az életem, akkor lehet, hogy másként gondolkodnék, de a jelenlegi körülmények között fel sem merülne bennem a kezelés, csak a fájdalomcsillapítás és az elmúlás.

A tágabb rokonságot nem sűrűn látjuk, sokukkal nem tartjuk a kapcsolatot, sokok már nem is él. Egy időben kéthavonta jártunk temetésre. Legutóbb decemberben voltunk, a szomszéd is elment, beteg volt már régóta. Apámnak ezt nagyon rossz átélni, szerintem úgy érzi, mintha a saját temetésén lenne.

Kicsit lehangoló lehetett a hozzászólásom, amiért elnézésed kérem. Leírtam a saját álláspontom, hátha segít eldöntei, mit tegyél. Egyébként még nem találtam meg az igazit, de számtalanszor gondoltam rá az eddigi életemből kiindulva, hogy megtalálom, boldogan együtt töltünk néhány hónapot, aztán elválaszt minket egy betegség. Sokáig fognám a kezét, de végül elveszteném azt, akit a világon a legjobban szeretek. Nem tudom hogyan élném túl. Egyszerre vannak érzelmeim és nincsenek. Ki tudnak fektetni dolgok, de egyik temetés után sem éreztem, hogy itt a vég lelkileg, pedig néhányuk hiánya nap, mint nap eszembe jut. F

Aztarohadt...szegény kérdezőnek támogatásra lenne szüksége, és ti meg jöttök a saját nyomorotokkal, amivel még jobban lehangoljátok...

Kérdező! Képes vagy rá, hidd el. Tudom, tapasztaltam, hogy egy ilyen helyzetben az egyetlen kapaszkodó egy szép jövő reménye. Biztos mondtak esélyeket az orvosok, de amíg egy szalmaszálnyi is van, addig csinálni kell, én azt mondom. A másik oldalon álltam már sajnos, és hidd el, hogy a tervezgetés sok erőt ad. A kórházban biztosan van pszichológus, beszélgess vele! Ami fontos, hogy tudatosítsd magadban, hogy nem te vagy beteg, hanem van egy betegséged, amitől meg kell szabadulni. Nem ez határoz meg téged!

Jaj, ne mondj ilyet...

Jézusom.

Figyelj, tudom, hogy nem lesz jobb, de engem 20 évesen nyírtak ki majdnem az orvosok, hetekig nem működött a vesém, folyamatosan hazazavartak, megaláztak, hogy iskolakerülő vagyok. Majd mikor tudatzavar, vérmérgezés lépett fel, beakartak nyugtatózni, meg máig azt hallgatom, hogy "megbolondultam", sajnos ha fiatal vagy, nem törődnek az orvosok veled.

De, CSODÁVAL határos módon, a legvégső stádiumból felépültem. Oké, nem rák, de nem működött egyik vesém sem hosszú hetekig. Sok mindent kibír a fiatal szervezet, néha emberfelettit is. KÉRLEK NE ADD FEL! Higgyél a gyógyulásban! Meg amíg van remény, nem szabad feladni. Hidd el! Kérlek!

Nem írtad, hogy milyen rák, milyen kezelést kapsz. Belegondolni is rossz, de sokan megcsinálták, sok mindent kibírsz, hidd el!