Fogalmam sincs mit tehetnék már, jobb lenne meghalni? vagy nem is tudom

nagyon sok problémám van. 5 éves korom óta pajzsmirigy beteg vagyok, ami hashimotoval társul. koncentráció zavarom van nagy valószínűséggel és szociális szorongásom, persze ezt senki nem diagnosztizálta viszont úgy érzem ezek a problémák sajnos jelen vannak nálam. szüleim nem nagyon foglalkoznak velem, anyukámnál élek mivel a szüleim elválltak. középső gyerek vagyok mindkét részről. húgom tavaly kezdte az iskolát és szorongást állapítottak meg nála illetve sni-it. elég szomorú hogy én hiába mondtam anyukámnak párszor , hogy szerintem szorongásom van, illetve egyszer-kétszer felhoztam azt is, hogy fenn áll a lehetősége annak is hogy depressziós vagyok, de fogalmam sincs mi van velem mert anyukám nem jár utána a dolgoknak (legalább is ha rólam van szó) és mindig azt mondja "majd" nagyon rosszul esik mert ha megkér valamire egyből megyek, segítek. húgom egésznap nem csinál semmit, iskolában is le van maradva hazajön úgy hogy fogalma sincs mi a házija, egész délután telefonozik, ha rászólok hogy tanuljon akkor én vagyok leordítva hogy mi az hogy rá mertem szólni, mégis ő kap meg mindent. egy dolgot szeretnék már pár éve azt sem kapom meg. én viszonylag "jó" tanuló vagyok 5-4-3.rendet tartok a testvéreimmel ellentétben.. igaz néha vannak dühkitöréseim, és olyanokat vágok az ember fejéhez amit nem gondolok komolyan, sokszor próbáltam megölni magam meg egyszer összevesztem anyukámmal és azt mondtam neki hogy biztos örülnének neki ha meghalnék, néha fel is hozom egy egy beszélgetésnél de anyut nem érdekli azt mondta, hogy úgysem fogom megölni magam, örülnék neki ha inkább komolyan venné és rájönne hogy néha ezeket komolyan gondolom és tényleg jobb lenne meghalni. barátaim nem nagyon vannak volt egy barátnőm akivel 2019 szeptemberében ismerkedtem meg.elég jól elvoltunk de egy évre rá nagyon megváltozott és elkezdődtek azok a bizonyos veszekedések, amik általában azért voltak mert lekezelő volt velem. neki elég sok barátja van illetve akkor is volt már egy pár, elég nyitott arra hogy új embereket ismerjen meg ellentétben velem (ezért még irigy is vagyok) mivel eléggé félek az emberektől.. lényegre visszatérve mindig féltékeny voltam ha mással volt és nem velem. sokszor megmondtam neki hogy hagyjuk egymást de párhét után mindig visszaszaladtam hozzá mert rájöttem hogy nincs senkim. most megint az van, hogy nem beszélünk. ha találkozni akart mindig ugrottam és mentem, csak azért hogy vele legyek. ha én szerettem volna találkozni jöttek a kifogások "nem érek rá" "anyu nem enged" majd látom instastoryba hogy mással van, sokat sírtam miatta.. de rájöttem hogy nem éri meg ha fontos vagyok neki úgy is keres. viszont az, már biztos hogy nem fogok visszaszaladni hozzá, nem szeretném hogy ugyan az legyen. elvagyunk, összeveszünk, "hagyjál békén", oké nem tudok nélküled létezni, megint összeveszünk.....stb. mint valami ördögi kör... ha bárkinek bármi baja van vagy csak nyomja a lelkét valami, segítek neki meghallgatom, de belefáradtam engem soha nem hallgat meg senki, ezért is keveredtem ide nem látom jó ötletnek kiírni de valahogy késztetést érzek rá hogy megtegyem de ez most lényegtelen. járok pszichológushoz, saját akaratomból de nem segít sok mindent, soha nem beszélünk a saját problémámról, mindig csak arról van szó mit csinálok ma, mit csináltam a héten, hogy vannak a szüleim, húgom stb. voltam-e apumnál és a többi... apumnak van egy barátnője akitől lett is egy gyereke, elég sokat bántott engem 2014től egészen mostanáig. fizikailag és verbálisan is. najó már így is hosszúra sikerült, fogalmam sincs érdeklek-e valakit egyáltalán, de megköszönöm ha elolvastad. legyen szép napotok<3