Hogyan lehet felvenni a harcot a depresszióval, ha magadra maradtál?

Igen, jártam pszichológusnál. Többnél is próbálkoztam, de az volt a baj, hogy ők is, mint a legtöbben, reggeltől délutánig vannak, és hetente akartak látni, ami lehetetlen nekem egyedülálló, dolgozó nőként. Az egyik doktor azt mondta, hogy egy évig kellene hozzá járnom hetente, a másik fél évet mondott, de hozzátette, hogy utána TALÁN át lehet állni havi kettőre. (Teljesség kedvéért: pszichiáternél kezdtem, mert azt hiszem, így kívánja a protokoll. Ő a tesztek analizálása és röpke öt perc beszélgetés után továbbküldött.) Nem panaszkodni akarok, ez csak néhány tény. :) Csak hogy lássátok, nem saját magamat diagnosztizálgatom.

Íme még néhány tény: egyre kevesebb az életkedvem, az étvágyam, az álmom. Nem akarok felkelni, a nappalok ködösek, akárcsak a jövőképem, és öngyilkossági gondolatok tollászkodnak a fejemben, mint a dögkeselyűk, amik várják, hogy kimúljon az áldozat... Én pedig addig akarok harcolni ezek ellen a gondolatok ellen, amíg még csak gondolatok, és nem vágyak. Nem bírom őket tovább elviselni, de nem tudok tőlük szabadulni. És míg itt vannak, képtelen vagyok normális kapcsolatot kialakítani bárkivel, vagy jövőt teremteni magamnak. Mintha csapdába estem volna a saját bőrömben, szabadulnék, de hogyan...? (Ismét egy infó teljesség kedvéért: nem, nem bántalmazom magam. Fizikailag.)

Sajnos a családom sem opció: nagyobbik részével nem állunk elég közel egymáshoz, az a kevés, akivel beszélek, ki sem lát a saját bajából, nem akarom terhelni a sajátommal. A barátaim sem, mert feszélyez, hogy akárhányszor megszólalnék erről, vagy a szavakat nem találom, vagy a szilárd hangot. Elsírom magam, ha szóba kerül. Nem akarom, hogy így lássanak.

Egyedül maradtam a veremben, ami önmagában nem feltétlenül baj, csak látnám a kapaszkodókat. Gondoltam, hátha van itt néhány tapasztaltabb "harcos", aki tud néhányat.

Ezer bocsánat, ha már az ezredik vagyok, aki ugyanazt kérdezi. És a csapongásért is.