Hogyan lehet megtanulni érzéseket felismerni és kimutatni? Mi lehet az oka, hogy ez soha nem ment/megy?

Mindig, amikor megismerek valakit, akkor jönnek a problémák. Én általában nem kezdeményezek barátságot, ha nagy ritkán igen, akkor valamit mindig elszúrok, mert azt mondják, ajtóstul rontok a házba, túl nyers vagyok (de nem érzékelem). Viszont, ha valaki lassan, lépésenként közelít, akkor elkezdem megszokni a jelenlétét, viszont jön később az elvárás, hogy adjak puszit, ölelést, a kérdések, hogy miért nem lelkesedek/sírok/nevetek, és amikor meg kellene fogalmaznom, mit érzek (bánat, öröm, akármi) én egy hatalmas katyvaszt érzek és egy mukkot nem tudok mondani, még a szemébe sem nézni az illetőnek (a szemkontaktus tartása nagyon nehezen ment születésem óta kb.) Magamnak sem tudom definiálni ezt, valahogy lefagyok, úgy érzem, mintha láthatatlan fal lenne köztem és a többiek között, miközben azért lenne igényem a társaságra. Nem vagyok depressziós, nem hallucinálok, tévképzeteim sincsenek és tanulási gondjaim sem voltak, a másokhoz való kapcsolódás viszont mindig probléma volt. Mi lehet velem a gond? Mindig mindenki lefurázott a hátam mögött, de a szüleim anno nem engedtek dokihoz, mert szerintük nincs velem semmi gond (viszont én mindig éreztem, hogy de, van, csak nem tudom, mi). Meg lehet tanulni ezt valahogy, hogy ha pl. valakinek meghal a papája, akkor ne csak álljak ott, hogy mit mondjak az őszinte részvétem-én kívül (mindig várnak valami többet és nem tudom, mit), hogyan lehetnék olyan átlagos, mint más?