"Hirtelen jött" depresszió/szorongás(?) ellen mit tudok tenni? Ez normális?

Sziasztok! A problémám elég komplex és még én se nagyon értem mi történik,csak tudom hogy nagyon nem vagyok jól és hogy megoldást kell találnom sürgősen.

22 éves vagyok, egyetemista. Természettudományos szakon vagyok, hosszú távú céljaim vannak ezzel a szakkal, elég sok lépcsőt kell az embernek bejárnia ehhez, én még igen csak az elején vagyok. Mindig is nagyon szorongós, stresszelős voltam, de mióta a covid jött a lezárásokkal, otthonmaradással, azóta érzem, hogy valami nincs rendben. Hálás vagyok, hogy a mi családunk megúszta ezt a dolgot "csak" bezártsággal, mindenki jól van szerencsére és kaptunk "ajándékba" 2 évet együtt otthon, lettek nagyon jó emlékeink igy is. Viszont mostanában azt érzem, hogy más szempontból, a covid elvett két nagyon jó és fontos évet az életemből, azt ahol mondjuk egyetemi kapcsolatokat/barátságokat lehetett volna kialakitani stb. Nagyon vártam az egyetemi éveket, hogy sok programban részt tudjak venni, diákmunkákat vállalni stb. De mivel ez kimaradt, egy ideje ilyen ürességet érzek, mintha az életem megállt volna 2 éve. Nem érzem magam semmivel sem többnek, még mindig teljesen "gyereknek" érzem magam. Pedig a 2 év alatt össze vissza költözködtem, próbálkoztam 1-2 diákmunkával, de egyik se volt hosszú életű a lezárások miatt. Ez amit érzek, akkor lett rosszabb, amikor most egy nagyon szivatós, szóró tárgy csak nagyon sokára sikerült. Van egy másik, ami pedig ha nem lesz meg, akkor 1 -másfél évet fogok csúszni mert nincs belőle vizsgakurzus. Ez rettenetesen kikészit, 24 éves leszek mire végzek az alapképzésemmel... Ettől pedig nagyon öregnek(?) érzem magam. Nem is tudom, nagyon zavaros. Fejben most még gyereknek tartom magam, de mire meg végzek már olyan "öreg" leszek... pedig csak 2 év elvileg. A szak ezen az egyetemen kifejezetten nehéznek mondható, kb. csak a hallgatók 10-15%-a tud végezni időben, mégis nagyon rosszul érzem magam, hogy mi lesz ha csúszok majd... A családom a legszeretőbb, odaadóbb, támogatóbb amit kaphat valaki az élettől, ők vigasztalnak, hogy semmi baj nem lesz, és még bőven időben vagyok és felejtsem el ezt a butaságot, hogy öreg vagyok, de folyton ezen kattogok. A másik, hogy először amikor az egyetem miatt elköltöztem otthonról, akkor kicsit szomorú voltam ugyan, volt honvágyam, de egy idő után beleszoktam, és jobb lett. Most viszont ennyi együtt töltött idő után félek, vagyis szorongok attól, hogy újra egyedül legyek egy másik városban. Egyszerre érzem ezt az ürességet, zavarodottságot, tehetetlenséget(?), szorongok, miközben előfordul hogy naphosszat sirok is, és már olyan dolgok is megfordultak a fejemben amikről azt hittem sosem fognak... Nem tudom, hogy ezek normális dolgok vagy pedig jó lenne vele szakemberhez fordulni, mielőtt komolyabb lesz? Ha igenakkor "jó" pszichológust hogyan keres az ember? Ha esetleg van valakinek tapasztalata a fent leirt káoszomhoz hasonlóval, és tudna tanácsolni valamit, hogy hogyan másszak ki ebből, vagy tud ajánlani egy jó pszichológus szakembert esetleg, azt nagyon-nagyon megköszönném. <3 ,