A Pszichológia maga gyárthatja a problémákat,hogy legyen munkahelyük?

Régebben többek közt erre volt jó a vallás meg a pap, neki mondták el a problémákat és ö adott esetleg valami tanácsot.

Másrészt az utolsó 100-150 évben sokkal stresszessebb lett az emberek élete, a nök is függetlenek lettek, ami részben elöny - nem voltak odakötve egy férjhez -, részben hátrány - mert a háztartás meg a gyereknevelés vagy plusz müszakként merült fel, vagy nem megfelelö módon lett megoldva. A munkahelyeken egyre nagyobb a nyomás, a technika fejlödésével egyre több minden van, amit meg kell venni, szintén megterhelö a megfelelö anyagi lehetöségeket megteremteni - és az embereknek egyre több lelki problémája lesz.

Nemrég elmentem pszichológushoz egy rakás problémával. A családi traumáktól kezdve az iskolai eseteken át az alapvető identitáskríziskene keresztül mindent felvetettem. 2 alkalmon voltam, a második alkalom végére abban egyeztünk meg, hogy nem megyek többször, mert nagyon egyben van a gondolkodásom mindenről, és csak idő kell ahhoz hogy ezek a sebek beforrjanak. A problémákból adódóan mai napig számos gátlás van bennem, de mivel tisztában vagyok velük és törekszem lassan elengedi ezeket és áttörni rajtuk azt mondta a pszichológus (10 éve a szakmában, 5*os értékeléssel, és ismerősök is csak áradoztak róla), hogy meg tudom oldani egyedül. Ami igaz is, de segítségnek örültem volna, hátha új dolgot kapok kézhez a folyamathoz.

Na de mindegy is, az életemben eddig sokkal de sokkal többet segített a zene, a történetek, amiből tanulhattam...

A pszichológia - és tágabb értelemben az agykutatás minden formája - gyerekcipőben járó tudományág, az agyat, mint szervet, ismerjük, de benne lejátszódó biokémiai folyamatokról alig tudunk valamit. Ahogy fejlődik az orvostechnológia és a kutatásoknak hála egyre pontosabb képet kapunk az agy és az elme (ha szabad így fogalmazni) kapcsolatáról, úgy tudnak a folyamatokat az elme oldaláról magyarázó elméletek (pszichológia) is fejlődni. Úgyhogy igen, ilyen értelemben "a szakma gyártja" az újabb betegségeket, de így fejlődik a tudomány, ez a dolga a szakmának. Ez egyik felének mindig hogy kitaláljon valami újat, a másik felének pedig hogy megcáfolja, ha tudja. Aztán amit senki nem tudott megcáfolni, azt jelenlegi ismereteink szerint kénytelenek vagyunk tudományos tényként elfogadni.

És azzal sem értek egyet, hogy mindennel pszichológiushoz/vagy pszichiáterhez KELL menni. Nem kell, csak lehet. Vannak olyanok, akiknek segítség kell a bennük lezajló folyamatok megértéséhez és feldolgozásához, a bennük lévő érzelmek megfogalmazásához, miért baj az, hogy egyrészt egyre több az olyan szakember, akitől segítséget lehet kérni, másrészt, főleg, hogy egyre szélesebb körben elfogadott hogy mentális problémák igenis léteznek és nem szégyen ezekkel szembe nézni?

Kíváncsi lennék egyébként pár olyan "betegségre", amit szerinted a szakma kreált, kizárólag bevételszerzési szándékkal.

Régen az emberek jellemről beszéltek, egyszerűen gondolkodtak, nem kérdőjelezték meg a természet alaptörvényeit, a gyerek vitte tovább a szülők tudását, vállalkozását, a lelki galibákkal pedig a papok foglalkoztak. Az élet normális velejárója volt az öröm mellett a bánat is.

Ma teletömik a reklámok az ember fejét azzal, hogy csak tárgyi javaktól lehetnek boldogok és egészségesek. Az érzékenyítő kampányokkal megkérdőjeleznek évszázadok vagy régebb óta elfogadott tényeket. Mindenféle hitelek felvételére csábítják az embert, amivel adósrabszolgát csinálnak belőle. A boldogság és a mentális egészség közé egyenlőségjelet tesznek. Önmegvalósításról hadoválnak a gyerekeknek, akik aztán felnőttként szembesülnek azzal, hogy még wc-re menni is engedélyt kell kérni. Ki gyártja a betegeket?

Elég sokrétű az, amiben pszichológus segítségét lehet kérni. Csak pár példa, ami eszembe jut:

-Karrierben előrébb akarsz jutni, több önbizalom kell, jobb stressztűrés, emberekkel gördülékenyebben szeretnél kommunikálni, ezért felkeresel egy pszichológust. Feudális társadalomban ilyenre nem volt szükség.

-Párterápia. Ha nincs válás, akkor legyen mindenki boldogtalan a házasságban. Ha az asszonyverős természetes (ha a férfinek vannak pszichés problémái, akkor azért, ha a feleségének, akkor meg azért), akkor hadd menjen. Ha úgyis meghalnak 50-60 évesen, akkor meg minek hosszú távra tervezni egy jó házasságot.

-Igazságügyi pszichológia. Beszámítható volt-e az elkövető (bár ez inkább pszichiátria már)? Válásnál a gyerek apához vagy anyához kerüljön? Régen az ilyenek nem érdekeltek senkit se.

Na és akkor még direkt rá se tértem a mentális betegségekre...

A pszichológiát tudományként pont az hívta életre, amikor a 19. század vége felé egyre több és több olyan beteg ment idegorvoshoz, akivel nem tudtak mit kezdeni. Azóta se fordult vissza ez a tendencia, nem kell félni tőle, hogy kifogynak a kliensből.

Az első pszichoterapeuták az olyan idegorvosok közül kerültek ki (Sigmund Freud is az volt), akiknek volt türelme és tehetsége a gyógyíthatatlan esetek tömegével hosszasan foglalkozni, és ezáltal egyre nagyobb részük gyógyítható is lett.

Hogy régen mi volt, hát egyrészt a történelem legnagyobb részében nem éltek az emberek olyan (és egyre súlyosbodó) pszichokulturális vonatszerencsétlenségben, mint amilyenben mi az elmúlt 100-150 évben, mert amikor igen, az a kultúra hamarosan meg is bukott. (Lehet, hogy mi is így járunk majd.)

Másrészt, a vallások valóban jól bevált pszichoterápiás rendszerekként is működtek, a mi kultúránk viszont úgy szorította vissza őket, hogy semmi nem vette át a funkcionalitásukat, illetve maguk a vallások is krízisekbe kerültek azóta.

Olyan korok is voltak (pl. a szocializmus), amikor minden mentális problémát a lehető legjobban magukba kellett fojtani az embereknek, különben mindenki „elmeroggyantnak” nézte őket. Ennek meg az lett az eredménye, hogy a konverziós zavar (régebbi nevén hisztéria) lett a leggyakoribb mentális betegség, amikor mindenféle, gyakran kimondottan súlyos testi tünetek jelentkeznek, de nem találni mögöttük testi betegséget. (Pl. valakinek "ok nélkül" lezsibbad a fél oldala, de egyik orvos sem talál nála semmit, amíg nem pszichiáterhez megy.)

Pszichológus vagyok.

Az a helyzet, hogy nincs olyan entitás, hogy "a Pszichológia". A pszichológia egy tudományág amely az azt kutatók/gyakorlók összességéből áll ennek megfelelően nincs központi irányítószerve. Ahhoz, hogy valamiből mondjuk mentális probléma legyen, nagyon komoly kutatási és publikálási folyamaton kell átesni világszinten a tudományos nyilvánosság előtt. Bárki felvethet új konstruktumokat és bárki megcáfolhatja őket. Szóval nincs olyan, hogy összegyűlnek a pszichológia titkos fejesei kerekasztalnál és gonosz kacarászással eldöntik, hogy épp miből gyártsanak új problémát, hogy jó sok pénzük legyen belőle.

Arra sok jó válasz érkezett, hogy régen mit csináltak a lelki problémákkal: vagy kirekesztették, vagy bezárták vagy megtették sámánnak akin feltűnő jelek voltak, vallásba, miszticizmusba csatornázták vagy alkoholba és pótcselekvésekbe fojtották. Az írásbeliség kezdetei óta pedig minden koron átívelve felfedezhetők a lelki problémák leírásai, lenyomatai az irodalomban. De elég csak pár évtizedre visszamenni, ahogy beszélek az emberekkel - még csak nem is a kliensekkel - szinte mindenki családtörténetében megvannak azok az elemek ahol tisztán lehet látni, hogy lefojtott lelki problémák és nem megfelelő kommunikáció vezettek a nehézségekhez. Sőt, vissza se kell menni mert ezek máig itt élnek.

"És minden apró-cseprő gonddal egy szakemberhez kellene fordulnunk"

Semmivel nem kell. Egyéni döntés, hogy van-e olyan helyzet amihez segítséget kérsz. Én mindig azt szoktam mondani hogy a pszichológus olyan mint a gyorsítósáv - esélyesen te is meg tudod oldani a problémát (hacsak nem súlyosabb személyiségzavarról, mentális problémáról van szó) - de ő olyan utakat és tudásanyagot fog mutatni amiket lehet, hogy magadtól csak évek munkájával fedezel fel. Mindenki eldöntheti, hogy megéri-e neki ez a befektetés vagy nem.