Milyen felnőtt lesz az ilyen gyerekből?

Pl. nálam bipoláris zavar alakult ki. Mivel azokat az érzéseket, amiket természetes úton meg kellett volna élnem, át kellett volna éreznem (szorongás, fájdalom, félelem), elfojtottam. Ha féltem, akkor gyengének hívtak, ha szorongtam, akkor soha nem nyugtattak meg, szerintük csak “hisztiztem”, ha pedig fájt valami, akkor “ne foglalkozz vele” volt az egyetlen válaszuk, ha volt. De a legtöbbször megbüntettek és kiabáltak velem, amikor szorongtam. Pedig az ember a negatív életeseményekre félelemmel és szorongással reagál. Ez a természetes. Én ezt elfojtottam, hogy ne alázzanak és büntessenek meg, így az agyam nem tudta megfelelően feldolgozni az ingereket, amik értek. Magyarul, összezavarodott, mert a félelemre boldogsággal, nyugodtsággal reagáltam. Ezek az elfojtott érzelmek azonban valahol kijöttek, így vagy úgy. 17 évesen volt először mániám.

Most, közel a harminchoz, a terápia óta jobban vagyok, de ha ér valamilyen negatív (gyakran még pozitív) inger is, akkor hipomán vagy depressziós leszek.

Én úgy nőttem fel, hogy a családban soha senki nem mutathatta ki a negatív érzelmeit. Mindenki elfojtotta valahogy. Elhidegültünk egymástól, nem lehetett senkit szomorúnak látni, sírni pedig még annyira sem. Nem mondhattad el a másiknak, ha problémád volt, akár vele kapcsolatban.

Emellett viszont vertek engem a szüleim. A sok elfojtott feszültséget főleg apám rajtam vezette le. Rendesen várta az alkalmakat, hogy levezethesse rajtam. Emiatt is nekem már elég hamar lelki bajaim lettek, sokat sírtam elbújva, 11 éves koromban elkezdtem magamat bántani, fejemet a falba vertem, megégettem magam, falcoltam. Én így vezettem le a feszkót. Persze ha rajta kaptak, hogy én bezárkózva, elbújva sírok, jól elvertek azért is. Volt, amikor a verések alkalmával öngyilkossággal fenyegetőztem, de persze erre is verés volt a válasz.

3 évvel ezelőtt egy nagyobb trauma ért engem, ami után úgy éreztem nem bírom tovább, elszöktem otthonról és meg akartam magam ölni. A rendőrök megtaláltak, otthon pedig a szüleim úgy megvertek emiatt, hogy kórházban kötöttem ki, majd onnan pár hónap pszichiátriára, ezt pedig másfél év terápia követte.

Így derült ki, hogy van egy csokor mentális problémám, szorongásos zavarok, depresszió, alkalmazkodási zavarok, szociális fóbia és borderline személyiségzavar. Az utóbbi a legrosszabb, mert a hozzá tartozik, hogy az érzelmeket sokkal erősebben élem meg, mint mások, így borzasztóan nehéz elfojtanom őket. Már megtanultam annyira kezelni, hogy elbújva kisírom magam, aztán mielőtt lebuknék, abba tudom hagyni és mintha mi sem történt volna. Magamba is tudom fojtani az érzelmeket ha nagyon muszáj, de azt mindig egy durva kiborulás követi.

22/L