Hogyan tudnám megszüntetni a gyűlöletetet magamban?

...fenti kérdésem lehet bizonyítéka fel nem dolgozott traumának amúgy...? Megviselt volna a szüleim válása...? Na, de lassan harminc éve forrongok magamban maxi lángon gyűlölettel, asszem, lassan abbahagynám, de nem tudom, hogy kell... Tán túlzottan megszoktam a gyűlöletem...? Mi maradna nélküle nekem...? Szeretet...? Neki nem jár tőlem, hiába halt meg...

Talán az zavar a legjobban, hogy nem szeretem magam így, ha nem szeretek. De el sem tudom képzelni, hogy szeressem vagy hogy megpróbáljam szeretni, sőt, még csak azt sem, hogy ne gyűlöljem, pedig már nem szeretném gyűlölni őt, mert semmi értelme... Talán hibáztatom magam is miatta és tán ezért zavar a leginkább... Hogy tudok egyről a kettőre jutni ebben...? Hogyan tudom megtalálni a lelki békémet?

Köszi a válaszokat mindannyiotoknak, nagyon elgondolkodtatóak!!! Nagyon hálásan köszönöm nektek mindet!

#2: valószínűleg én is ezt írtam volna egy hasonló kérdésre, ha másét olvasom, tök igazad van! Ez eszembe is jutott még tegnap este a kérdésem feltevése után, hogy vajon ha én olvasnám mástól a saját kérdésem mit válaszolnék és pont ugyanezt! :) Ugyanakkor voltam már elég pszichoterápián, köszönöm, ezt megpróbálom nélküle egyedül! :)

#3: Köszönöm! Azt elfogadom, hogy önvédelemből nem szeretünk, és ha én támadást érzek, éreztem, pláne apukám és a családi békénk elleni támadást, akkor az már elég alap a negatív érzelmeimre. Ez elgondolkodtató és megfontolandó, köszönöm! Igyekszem magam a gyűlöletemmel együtt is szeretni és elfogadni, igaz, jogos, pláne, hogy én is értem, hogy mi táplálja. A második mondatot meg még inkább aranyat ér, nagyon hálás vagyok érte neked!!!

#4: szintén köszi, nem is értem, miért húzták le annyira sokan, szerintem nagyon is hasznos! Addig értem, hogy a megbocsájtás nem aggyal megy és ez rímel arra, amit sok barátomtól hallottam már, hogy érezzek, ne gondolkozzak. Az anyám helyébe belegondolás eszméletlenül nehéz nekem, mert az erkölcsi és etikai mércém kiakad közben, olyan kényszeresen őszintének tartom magam és akkora sunyi patkányságnak a megcsalás intézményét. Szerencsésnek mondhatom magam mind abban, hogy még mindkét szülőm életben van, pláne abban, hogy mindkettővel tartom is a kapcsolatot valamennyire, sőt, hogy tudunk is beszélni bármiről, a fájó múltról is, és mondta is nekem anyukám nem egyszer, hogy értsem meg, hogy neki élete nagy szerelme volt ez az ember. Nem akarom megérteni, mert én a lánya vagyok egy másik embertől, aki meg az édesapám! Az erkölcsi és etikai gátam kiakad abban a pillanatban, hogy megpróbálok empatikus és megértő lenni anyukámmal. Azt én sem gondolom, hogy rossz indulatból vagy gonoszságból akarta megcsalni apukámat, viszont ha apukám csak arra kellett neki, hogy gyerekeket csináljon neki, ám azt már nem tartotta fontosnak, hogy szerető és nyugalmas, békés családi környezetet is biztosítson nekik, mert folyamatosan házi háborúkban nőttünk fel, folyton egymással veszekedtek, kiabáltak egymással, de velünk is, sőt, minket vertek is, de persze régen ez még társadalmilag is elfogadott, de legalább is tűrt volt, akkor ezért is elítélem anyukámat, akitől mindig is azt hallottam, amióta csak az eszemet tudom, hogy milyen fontos a fogamzásgátlás, mert neki volt egy osztálytársa, aki nem érettségizett le velük, mert teherbe esett. Aztán két hónap ismeretség után egy rokon leírása szerint anyukám vonszolta foggal-körömmel apukámat az anyakönyvvezető elé, ám a tesóm még meg sem született, csak várták anyukám hasában, amikor anyukám már kijelentette ennek a rokonnak, hogy megromlott a házasságuk. Nem rég azt is megtudtam a szüleimtől, hogy még le is feküdtek egymással a házasságuk előtt és anyukám nem élvezte különösebben, sőt, szenvedett apukám figyelmetlenségétől, és értem én, hogy akkoriban még nem volt szokás beszélni a nemiségről, meg azt is értem, hogy a fájdalmas nemi élet rányomja bélyegét az egész házasságra, és könnyen sodorhatja a fájdalmat átélőt egy másik férfi karjaiba, de hiába tudom mindezt, elnézni azt a sok kiabálást, ami szóbeli erőszaknak számít és fizikait is felénk, gyerekek felé megkeserítették a gyerekkoromat és nem érzem korrektnek, erkölcsösnek és etikusnak vállrántással vagy szeretettel elfogadni anyukám döntéseit sem a házasság, sem a gyerekvállalás, sem apukám megcsalásában, hiába mondja nekem anyukám a saját szavaival, hogy és akkor jött az az ember, aki elsodorta őt, mert akkor értette meg, hogy mi az a szerelem. Ezt én nem vagyok hajlandó elfogadni, befogadni, megérteni, megbocsájtani és nem is tudom, hogy elvárható-e egyáltalán...

Sokkal jobban hasonlítok apukámra, mint anyukámra mind külsőre, mind belsőre, de persze lehet, hogy ez nem igaz, csak én szeretném így látni, néha meglátom magamban anyukám mozdulatait és nézéseit is, meg is ijedek a tükörképemtől :) , és még valamikor kis gyerekkoromban belém is fészkelte magát az a gondolat, hogy tán elcseréltek a szülési osztályon, de közben meg apukámmal tényleg nagyon hasonlítunk egymásra kívülről is és belülről is.

Emiatt hiába próbálnám én szerintem anyukám helyébe képzelni magam, mindaz, amit eddig róla tudok, szerencsére már tőle is, csak jobban bizonyítja, hogy mennyire nagyon különbözőek vagyunk, hiszen én nem tudom elképzelni azt, hogy hozzámegyek egy férfihoz, akivel nem élvezem a szexet, vagy hogy legalább nem mondom meg neki azt, hogy én mit szeretnék. Minél többet tudok anyukámról, anyukámtól, annál idegenebbnek érzem magam tőle, ami ráadásul meglepő és szomorú is...

Szerintem több rossz döntése is volt, bár nem szeretem a rossz szót sem használni, mert örülök annak, hogy élek :) , meg hogy a testvérem is megszülethetett, tehát nem ott változtatnám meg a múltat, pedig kismilliószor jutottam arra a pontra, hogy bárcsak meg sem ismerkedtek volna, vagy legalább ne házasodtak volna össze...

Ennél persze sokkal jobb lenne, ha már múltba nyúlkálós "játékot", múlt megváltoztatós játékot űzünk, hogy ha én a mostani fejemmel beszélnék az akkori anyukámnak, miket mondanék neki vagy apukámnak, hogy nekünk jó legyen, az igen... Csak hogy ezekben a történetekben megint csak nincs helye annak a harmadik embernek, aki miatt ez a posztom íródott, aki végül közéjük is állt...

Persze, hogy anyukám is küzdött mindig is az érzelmeivel, apukám is, egyikük sem tanulta meg kifejezni az érzéseit, én is csak évekkel később és nem tőlük sajnos és azt is el tudom képzelni, hogy a mai napig is küzd mindkettő a negatív érzéseivel, pedig már nem is olyan fiatalok, és a testvérem meg szintén eléggé különbözik tőlem sok mindenben, nem is emlékszik semmire és nem is viselte meg semmi annyira, mint engem, mondjuk pont a plusz ember megjelenésétől fogva vagy tíz évig a szememben kegyvesztett is lett és nem is beszéltem vele és amióta meg sok év telt el és tudunk családilag is mind beszélni, így is egyedül vagyok a szélsőségesen negatív emlékeimmel, a két szülőm és a testvérem meg mind azt állítják, hogy én mindezt csak kitaláltam, pedig értelemszerűen nem, értelemszerűen a válást nem én találtam ki, a plusz ember megjelenését és okát sem, de a tesómat pl. kicsit sem rázta meg, legalább is úgy tűnik, a gyerekbántalmazásra meg nem emlékszik, ahogy a szüleim sem...

A ne aggyal, hanem érzésekkel régi mantrám, amit már sokan mondtak nekem, próbálom, köszönöm, de segítsetek még, hogy hogyan is kéne ezt?

A barátom tanult NLP-t, ő mondta, hogy annak a jelszava ez a megváltoztatható a múlt, vele még nem is beszéltem erről, hátha neki is lesznek még gyakorlati tanácsai...

#7 köszi, jó tudnom, hogy vannak pozitív hozományai is az életem kitárásának! Köszönöm, hogy megosztottad velem és saját tapasztalataimból azt írhatom még, hogy állj a sarkadra, mert én úgy nézem most vissza a saját apukámat, hogy belerokkant a fájdalmába, hogy ki lett dobva otthonról, csak azt hajtogatta nekünk, a gyerekeinek, hogy "ami nektek a legjobb", bármit mondtunk vagy kérdeztünk, a kivert kutya képével tudnám azonosítani, ami teljesen érthető is, de közben meg én úgy voltam akkor most már visszanézve tudom, hogy nekem akkor épp egy erős apaképre lett volna szükségem és nem egy sérüléseibe haldokló és a saját sebeit a mai napig is nyalogató apukára, aki hajnalonta megjelent a házunk előtt, hogy elkísérjen minket iskolába, ami alig egy sarokra volt tőlünk, amitől én valahogy elkezdtem szánalmasnak látni őt, ami persze tán a kamaszkorom kezdete is volt egyben, oké, a természetes családtól leszakadásé, és sokszor képzeltem már el, hogy mi lett volna tőle a megfelelő viselkedés, amit elvártam volna, és tán az volt még a bajom, hogy közben meg irtózatos harag volt, van benne anyukánk iránt, ami érthető is, sőt, mondhatni alapértelmezett, és hányszor mondtam neki, hogy nekünk az édesanyánk, ne ránk döntsed már a haragodat, hanem menj oda hozzá és mondd el neki mindezt. De azt meg nem merte vagy tudta, amit értek én, megtört és felszarvazott, kihasznált férfi ember, aki belehal sérüléseibe, amikor a 12 éves lánya épp kamaszodni készül és akkor kellett volna olyan "tökös" apukának lennie, mint amikor pár évvel korábban még felváltva osztogatták a pofonokat és a fenekeléseket anyukámmal tökéletes egyetértésben...

Még szerencse, hogy én azért tanultam némi pszichológiát is utána és ott tanultam meg a tanulmányaim alatt, hogy apukám a tipikus lépcsőházhős, aki nekem és nekünk a tesómmal tiszta erőből tökösen köpköd anyukámra, ám anyukám előtt meg egy kivert és megalázott kutya és úgy is viselkedik, mint akinek kuss a neve és ez számomra szánalmasnak mutatkozott mindig is, hiába értem ma már, hogy szerencsétlen honnan tudta volna felépíteni magát, ha férfiből van, a férfiak meg általában is kevésbé jobb kifejezőkészséggel rendelkeznek, mint a nők, és régen meg pláne nem volt divat érzelmekről beszélni, ugye... Amikor mindig azt mondtam régen, hogy nálunk anyukám hordta a nadrágot, ebben a képben nem volt benne apukám elnyomása, csak anyukám nagyobb hangja, de nem nagyobb ereje. Miután viszont apukám elköltözött, apukám mintha magát alacsonyította le nulla alattivá, amitől nem csak én láttam őt szánalmasnak, hanem mondhatni mindenki. És bennem nagyon korán megfogalmazódott, pláne látva barátnőim apukáit, akik testileg és lelkileg is benne voltak a barátnők nevelésében, hogy ilyen egy erős apakép, ami nekem most összetört, mert szegény apukám a sebeit nyalogatja. Tudom, hogy ez gonoszul hangzik és empátiahiányosan a részemről, ez a 12 éves korom hangja. Azóta szerencsére sokkal jobban értem és látom már apukámat és persze, hogy szenvedett, de úgy megmondanám a 12 éves koromban volt apukámnak most, hogy szedd már össze magad, könyörgöm, lépj túl a saját fájdalmaidon és vedd észre, hogy a gyerekeid szenvednek a legjobban, a 12 éves lányod meg éppen azon töri a fejét, hogy hogyan mutassa meg nektek is és az egész világnak, hogy milyen végtelen hatalma, ereje és dühe van az egész gyerekkora miatt... Szóval tudom, hogy a kamaszkorok általában viharosak, de az enyém még az átlagosnál is viharosabb volt, és ebben tényleg tökre látom a szüleim felelősségét, akik szabados elvükkel tán csak olajat tettek a tűzre, mert én meg annál szélsőségesebb dolgokat csináltam végül is a figyelmük felkeltésére, ahogy a kamaszok általában... Az én apukám is folyton azt mondta, hogy majd anyátok biztos ellenem is fordít titeket, pedig ilyen sosem történt, ez egy érthető félelem, de engedd már el, légyszi!

Mellékesen nem sokkal ezután volt az az öngyilkossági kísérletem, mintegy figyelemfelhívásként, hogy éljen a nagy önállóság, de azért annyira még sem szeretnék én még felnőni, csak azt szeretném, ha a két szülőm velünk foglalkozna, nem egymással vagy hogy hova húz a nemi vágyuk vagy merre tolja a sértettségükből táplálkozó haragjuk...

Amikor az áldott emlékű nagymamám elkezdte mondogatni a szüleim válási folyamatának kezdetén, hogy jaj, most akkor veszélyeztetett gyerekek leszünk a tesómmal, kinevettem, hogy ugyan már, annyi válás van már, most meg főleg pláne, nem kell ebből még drámát csinálni...

Mondtam mindezt úgy, hogy aztán majdnem én magam haltam bele szó szerint is...

Tehát mégis csak igaza volt, mert ezek szerint ez elég klasszikus forgatókönyv, hogy a szülők úgy vannak elfoglalva egymással, hogy közben elmegy a fókusz a gyereknevelésről, a figyelemről a gyerekekre, mert már úgyis nagyok. Minden nézőpont kérdése, hogy mennyire nagyok... Nem véletlen, hogy 18 év a nagykorúság határa és akkor sem felnőtt még sok ember. Amikor a gyerekkoromat jellemző testi erőszakról beszéltem apukámmal, amelyet persze ő is mélységesen elítélt és mondta, hogy emiatt sem ért soha hozzánk egy ujjal sem (vagy csak nem emlékszik, mert úgy kényelmesebb, ugye...) mondtam neki, hogy szerintem egy gyereknek csak szeretet és figyelem kell, mire az volt a válasza, hogy amennyi figyelemre nekem szükségem lett volna, annyi energiája senkinek sincs, vagy valami ilyesmi. Érthető, édesapám, fárasztó gyerek voltam. Elnézést kérek tőled emiatt. Ezért is akartam megspórolni nem is csak a te energiádat, hanem mindenki másét is, hogy velem foglalkozzon, amikor végezni akartam magammal...

Szóval kedves 7. válaszoló apuka, hadd adjak még egy irányt így saját tapasztalatból: a személyes sértettséged a gyerekeid anyjától írd ide nekünk, de ne a gyerekeiddel oszd meg, pláne ne 18 éves koruk előtt, komolyan! Én nem akartam hallani. Besokalltam tőle. Megértettük elsőre is, elég volt egyszer is hallani, nem akartam részt venni apukám sérültségének gyógyításában és tán a te lányaid is jobban értékelnének egy figyelmes és erős apukát, mint egy törött lelkű és szinte lelki rokkant apukát, figyelj rájuk értő füllel, szemmel, érdeklődj őszintén irántuk, ne csak kötelezettségből, a fájdalmaidat meg oszd meg velünk vagy a haverjaiddal a kocsmában, komolyan!

#8 Érdekes dolgot írtál, ki is rázott a hideg abban a pillanatban, ahogy először olvastam, meg újra és újra, de értem, hogy ezért működhet, de még mindig futkározik a hideg a hátamon, ha csak belegondolok, szóval nem tudom, hogy ez a jó módszer-e, de köszi a tanácsot, szerintem hasznos, nem értem, miért pontoztak ennyire le téged.