Szülőkomplexusom van, vagy pedig csak az érzések ezek?

Azért szülőkomplexust hoztam fel, mert semelyik féllel nem jó a kapcsolatom.

Apakomplexus:

Édes apukámmal még elbeszélgetek.

Folyamatosan azt mondják milyen jó nekem, elkényeztet és mindent megad.

Ezzel itt nem értenék egyet, úgy gondolom hogy bármilyen segítséget is próbálnék kérni tőle le sem szarja, de ha kérek valami “anyagi” dolgot, egyből a pofámba vágja hogy mit bánom én, és én akkor ezt megkaphatom. De nem érzem azt mintha szeretne egy apa-lánya kapcsolatot. A nővérem azt is mondta “még mielőtt meg nem születtél, én voltam apucinak a kedvence”, ez nagyot hatolt az érzelmeimben, de próbáltam szarkasztikusan lereagálni akkor.

Ezen azért is gondolkodom, mert ritka ha én egy idősebb férfihez vonzódom. Viszont most igen.Ezért fordultam ide/hozzátok, mert most beszélgetek egy harmincas éveiben végén járó férfival. Mindig azt mondja hogy lehetnénk szeretők és hogy találkozhatnánk “arra a dologra”.

Tudom hogy ki szeretne használni, de azt is mondta ő egy jó barát lenne extrákkal, ez fájt, pedig tudom hogy nem érezhetnék semmit sem iránta, de belegondoltam hogy mennyire féltékennyé tenne az ha belemennék és találna magának valakit maga mellé.

Anyakomplexus:

Anyummal a kapcsolatom katasztrófa.

Nem annyira erős, mint az “apakomplexusom” ha lehet annak nevezni, de folyamatosan veszekedünk, én feladtam akkor amikor mindig próbáltam megjavítani a kapcsolatunkat és kedveskedni neki, de egyszer kisebb koromban veszekedett apukámmal és miután elment apukám akkor azzal rontott be a szobámba, hogy én miattam fognak elválni (fun fact még együtt vannak) és én vagyok a hibás hogy folyamatosan veszekednek, és hogy mivel apa kedvence vagyok engem véd.

Sajnos még itthon élek, és amikor tud csak belem köt és mindig megpróbálja a legpicibb hibámat is megkeresni hogy belém álljon. Kisebb koromban, mindig azt kívántam hogy bárcsak elválnának és azzal válaszolhassak a bíróságnak arra a kérdésre hogy kinél szeretnék maradni. Nyilván apukámat választanám. Semmi áron nem tudnék megmaradni vele egyedül, úgy is mondhatjuk utálom. Emlékszem, volt egy olyan eset is kisebb koromban, hogy nem szerettem volna csizmát venni, és értem hogy a szülőnek is van egy határa de szépen kértem hogy nem szeretnék menni, majd holnap, erre megütött (megpofozott) és hála reflexeimnek vissza pofoztam. Tudom nem szép dolog. De reflexek. Aznap többször is felpofozott, és mikor mindketten lenyugodtunk és én a szobámban voltam nyugalmasan egyedül,mikor berontott hogy mi a bajom van vele én ott hirtelen elkezdtem mindent is össze hordani, hogy bárcsak ne ide születtem volna meg vagy inkább ne is, a szemébe kiabáltam hogy utálom. Mert most mondhatják ezt hogy milyen tiszteletlen voltam, nem. Utáltam ez az igazság. Egyébként nem várt gyerek voltam, szóval lehet ez volt az épp ok amiért nem szeret ő sem engem.

Na mindegy, vissza térve a komplexusra, mikor egy nő esetleg egy barátnőm egy picike figyelmet is ad az adott pillanatban, úgy érzem hogy végre, törődnek velem. Álmodom?

Egyébként nagyon naív tudok lenni, és nem csak hajlamos hanem ez biztos hogy legyen férfi,nő a koromnál egy évvel vagy pedig tíz évvel idősebb, de ha szentel rám pár percet, akkor én olyan boldog tudom lenni. Ha üzenetben is valaki a törődését mutatja akkor, a picike figyelmet/törődést mutató emberekben instant megbízom. És ezeket az embereket nagyon nehezen tudom elengedni.

Ennyi lenne. Ha tudtok segíteni, akkor írjátok le. Szép estét:)