Utálok anya lenni. Mi ebből a kiút?

Akkor rossz szakembernél voltál. Ilyet nem mond egy normális pszichológus. Keress klinikai szakpszichológust (pl Almási Zsuzsanna, aki sématerápiával foglalkozik) és járj terápiába! Ne pár hónapot, hanem min egy évet, minden héten!

A magad érdekében és azért, hogy a gyerekeid - ha már nem kérték az életüket, hanem a te és a férjed döntése következtében élnek - megkapják a lehetőséget, hogy ne azzal a teherrel kelljen élniük, hogy ők az okai, hogy az anyjuk élete tönkrement. Mert ez a nem fair.

És tök mindegy, hogy nem mutatod ki, érzik. Ezek az érzések zsigeri szinten beépülnek. Ők azt fogják érezni, hogy nem kellenek még a saját atyjuknak sem. Persze nem így, ilyen tudatos szinten.

Arról nem beszélve, hogy te is szarul érzed magad.

Már túl vagy a felén, felneveled őket és imádkozol hogy 18 éves koruk után csak látogatóba jöjjenek. Akkor könnyebb lesz. Egyébként bizonyos szempontból az önállósodásuk idején már könnyebb lesz. Keress hobbit, vond be a férjed, nagyszülőket.

Amúgy kicsit együtt érzek, én is utálok anya lenni. A gyerekeim imádom, de nagyjából 2-3 óra elég belőlük. Jópofát vágok a többi időben is hozzájuk mert tudom hogy én felelek értük, a testi lelki fejlődésükért. Sokat aggódom hogy vajon érzik-e, hogy az idő jó részében máshol járok fejben. Mondjuk nekem kifejezetten a full anya szereppel van a bajom, nem is a gyerekekkel. Vasárnap délután virulok ki, amikor tudom hogy öt nap nyugalom a munkahelyemen...

Ha a hazassagod rendben lenne, akkor nem zavarnanak a gyerekeid sem, ugyanis a gyerekek a hazassagod resze es kovetkezmenye, a ferjeddel egyutt.

Ugy tudsz kilepni ebbol a korbol, hogy elvalsz, elkoltozol, vissza se nezel, aztan majd 10 ev mulva olvasgatod az internetes forumokon, hogy "anyam elhagyott minket 10 eves koromban, de mar elotte is utalt engem is meg a tesomat is..."

Hát minimum 10 éves gyerekeknél már nagyon semmi, valóban ki kell várni, amíg felnőttek lesznek.

A férjed tud errol? Neki mi a véleménye?

Nem való mindenkinek gyerek. Neked sem. A nevelésük közel sem leányálom. Sajnos sokan csak akkor szembesülnek vele, amikor már késő. Én is így jártam. Mondjuk nekem csak egy van. 18 elmúlt már. Nekem azért volt annyi eszem, hogy az első után felmértem, hogy nem való ez nekem, így nem szültem többet. Az, hogy neked nem volt, az valóban nagy probléma. De már mindegy, mert már kettő van. Én összeszorítottam a fogam, aztán végigcsináltam az éveket vele, és egyedül, mert közben apuka rájött, hogy egy punci nem elég, a gyereke azóta sem érdekli.

Sok választásod neked sincs.

Lelépsz tőlük.

Szakemberhez mész, hátha mégis segíteni tud valamelyik. Persze te is kellesz hozzá, hogy sikerüljön.

Teszed a dolgod tovább, aztán egyszercsak felnőnek.

Válassz.

A gyerekeid abban a korban vannak már, amikor a barátaik erősen befolyásolják a szemléletüket, az igenyeiket, a szabadidejük nagy részét együtt akarják tölteni. Így rólad lekerül a nyomás egy része. 14 évesen jó lehet a kollégium is valahol, nekik buli, neked szabadulás és telefonon, illetve hétvégén jobban bírod tartani magad.

A másik oldalt is ismerem. Korai gyerek voltam, közös döntés, de végül a szüleim mindketten megbánták, hogy túl fiatalon lettek szülők. Apám előbb, anyám később, de máig érzem, hogy nem én kellettem nekik, hanem az évekkel később született testvéremet szerették igazán. Én csak voltam, elláttak, etettek, ruháztak, de ha velük vgyok, nem múlik az az érzés, hogy bár ne lennék. Kezdj ezzel te is valamit, hogy a te gyerekeid ne így nőjenek fel.