Amit csak lehetett, mindent elrontottam az eddigi életem során. Hogyan lehetne kimászni a gödörből, amit saját magamnak ástam?

Amióta az eszemet tudom, más vagyok, mint a többi ember. Fura. Bizarr. Különc. Diagnosztizálva sosem voltam ugyan, viszont több online teszt alapján is Asperger-gyanús vagyok. Ez alapból rányomja a bélyeget az egész életemre. Az emberek alapvetően nem értenek meg.

A baráti kapcsolataim leginkább semmilyenek, talán egyetlen emberrel tartom a kapcsolatot, akit úgy-ahogy barátnak nevezhetek, de vele sem személyesen. Vagy lekoptak rólam az emberek az idők folyamán (általában túl soknak vagy éppen túl kevésnek találtak), vagy én koptattam le őket.

A családommal is rossz a kapcsolatom (sajnos közel a harminchoz még mindig otthon élek), nehezen bírjuk egymást elviselni.

Középiskolában jó tanuló voltam ugyan, viszont sosem voltak hosszú távú céljaim, ambícióim, aminek meg is lett az eredménye. Felvettek ugyan az általam megjelölt egyetemre, ahonnan abszolváltam is, viszont a szakdolgozatot sosem írtam meg, így nem is záróvizsgáztam, diplomám tehát nincs róla. Időközben dolgozni kezdtem, épkézláb végzettség híján a kereskedelemben - amit introvertáltként értelemszerűen utálok -, az abszolutórium pedig azóta elévült. Több másik képzésbe is belekezdtem, de kellő motiváció híján sosem fejeztem be őket, az állami féléveimből alig maradt valamennyi. Félretett pénzem alig van, mert kényszeres vásárlóként (ezzel kompenzálva ingerszegény életemet) majdnem mindet elköltöttem. Így, ha bármibe is belekezdenék maradt a diákhitel. Ja, és továbbra sem tudom, hogy humán-művészeti beállítottsággal milyen irányba menjek. A pedagógusi pálya a szükséges kompetenciák híján (másokhoz való türelem) kilőve.

Az önbecsülésem tehát érthető módon a béka feneke alatt van. Életkedvem már jó ideje alig. Életcélom nincs, legfeljebb annyi, hogy szeretnék majd Budapestre költözni, valamit tanulni és a rajztudásomon csiszolgatni. Illetve egy megértő társ is jól jönne, de a jelen lelki állapotom mellett esélytelen, úgysem lenne jó vége. Hab a tortán, hogy nagy eséllyel aszexuális vagyok, tovább rontva az amúgy sem túl jó kilátásaimon. Felhozni nem nagyon merem, mert úgysem értik meg az emberek (tapasztalat), 10-ből 9 pasi úgyis meg akarna "téríteni".

Egyetlen hobbim és örömforrásom a rajzolás, de sokszor még ahhoz sincs motivációm, meg aztán, egy maréknyi embert leszámítva a kutyát nem érdekli, amit csinálok. Mindenesetre ez az egyetlen tevékenység az életemben, amitől kicsit is úgy érzem, talán érek valamit ezen a világon.

A sok év alatt két készségem fejlődött: az angol, illetve rajztudásom. Ezeken kívül semmit nem tudok felmutatni. Illetve, van egy érettségim, meg egy középfokú nyelvvizsgám, olyan nyelvből, amit nem használok, tehát gyakorlatig már elfelejtettem. Az angolt persze letehetném, talán a felsőfokú is menne, de az angol nyelv manapság már alap, szóval pénzkidobásnak tartom.

Egy pszichológus talán tudna rajtam segíteni, de aki leírás alapján szimpatikus és kompetens lett volna, az kapásból, még ismeretlenül lepattintott, mondván, hogy nincs szabad időpontja számomra és valami no-name coach elérhetőségével szúrta ki a szemem. Pszichiáterhez semmiképp sem mennék, ugyanis semmi szín alatt nem vagyok hajlandó gyógyszert szedni esetleges mentális problémákra, mert a művi leszedálást nem tartom megoldásnak, ráadásul nagy eséllyel a szervezetemet is tönkrevágná a sok kemikália.

Úgy vélem, mindenki létének kell, hogy legyen egy célja, oka, amiért a világon van. Csak én még nem találtam meg az enyémet.

Boldog, nyugodt életre vágyom, ahol harmóniába lehetek önmagammal és a világgal. Ez ennyire esélytelen lenne számomra?