Kétségbe vagyok esve... Mit tehetnék?

Sziasztok!

Mondhatni végső elkeseredésemben írok ide. Májusban lesz 2 éve, hogy tart ez az állapot. 2 éve azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem, velem... Az egész (azt hiszem) egy szakítással kezdődött, ami 2022 márciusában történt. Nem volt hosszú életű párkapcsolat. A 4 hónapot sem élte meg, de azt hiszem, nagyon a padlóra küldött. Ő szakított. Eleinte nem engedtem meg magamnak, hogy rosszul érezzem magam. Nem beszéltem róla senkinek, nem beszéltem ki, itthon sem foglalkozott vele senki, a válasz mindig a "Felejtsd el." volt. Visszatekintve úgy érzem, nem éltem meg a szakítást. Nem "sírtam ki". Akkor valószínűleg nem is tudtam volna. Borzasztó érzés volt. Nincs többé mellettem. Olyan érzés volt, mintha minden érzést kiölt volna belőlem ez a szakítás. Hónapokig semmi. Gondoltam, abba ölöm az időmet, amim még van: tanulás. És ekkor, májusban kezdődött életem legborzalmasabb szakasza. Lehet, nevetségesen hangzik, de ettől szenvedek, mint említettem, lassan 2 éve. Egy délután az ágyamon ültem, és e-cigiztem. Újratöltött volt, és már eléggé ki volt fogyva. Szóval. Ültem az ágyamon, és a híreket olvasgattam. Egy címen megakadt a szemem. Belebotlottam az olvasásba. Nem bírtam azonnal elolvasni magamban. Először elengedtem. De aztán akkor jött a "Mi van, ha...?" gondolat, ami mái napig kínoz. "Mi van, ha az e-cigitől károsodott az agyam?" Teljesen bepánikoltam. Le is tettem azonnal. Onnantól nem bírtam kiverni a fejemből ezt a gondolatot. 0-24 figyeltem a gondolataimat. Hogyan reagálok a dolgokra, milyen gyorsan dolgozom fel az információkat. Elkezdtem figyelni arra, hogy hogy alkotom a mondatokat, hogyan sétálok, figyeltem a lépéseimet. Annyira figyeltem/figyelek ezekre, hogy instabilnak érzem a járásom, mintha fel sem fognám, mi vesz engem körül. Mintha minden homályos és tompa lenne, nem "igazi", mintha be lennék csiccsentve. Csak az agyamra tudok fókuszálni. Hogy soha nem lesz vége vagy hogy mit tehetnék, hogy végre vége legyen. Teljesen magamba fordultam. Attól is tartok, hogy ez látszódik rajtam, és a környezetem "betegnek" lát. Lassabb lett a reakcióidőm, a teljes életkedvem elment. Úgy érzem, nehezemre esik megfogalmazni, amit szeretnék mondani, néha mintha nem is lennének gondolataim, és mintha gondolkodni sem tudnék. Pokoli. Gyakran írok el dolgokat, mintha le lennék "lassulva". A tanulás sem olyan már, mint régen. Tudom, tanulni és jól teljesíteni nem könnyű, sokszor megerőltető. De most azt érzem, vagy 3x nehezebb, mint eddig volt. Felborult a kis rendszerem... Hogy hazaérek, és mindent megtanulok, amit aznap vetzünk + tanulok dogákra, ha lesz a közeljövőben. De ez most nem működik. Sokkal lassabban tanulok, ami ennek a ködös agynak köszönhető. Óh, és még valami. Állandóan, de tényleg mindig fáradt vagyok. Mint aki 5-6 órát aludt. Ez iskola időben rosszabb.

A tananyag nagy részét, de a felét minimum meg tudtam jegyezni órán, fenn tudtam tartani a figyelmem 45 percen keresztül. Ma, ha kijövök óráról, és valaki megkérdezné, miről volt szó az elmúlt 45 percben, 2 mondatot ha tudnék mondani. És nem, a legtöbb esetben nem a pedagógus hibája, hogy nem lehet fenntartani a figyelmemet. Érdekesen magyarázó, hálistennek, jó tanáraim vannak. Ez talán abból ered, hogy a gondolataim 90%-a a "Mi van, ha...?" gondolatokból áll. Nem tudom róluk elterelni a figyelmem, mintha ezeken a gondolatokon kívül minden más információ, amit hallok, az egyik fülemen be, a másikon ki...

Ezek így összességében (ha még íráson keresztül nem is tudtam olyan jól átadni), el tudjátok képzelni, milyen terheléssel, és elképesztő stresszel jár. Félek, hogy ez a dolog elrontja az életem. A jövőm. Hogy soha nem leszek újra az, aki voltam.

Ez a dolog elvette tőlem az egyetlen biztos pontot az életemben: saját magam. A józan eszem, mire mindig támaszkodhattam. A szó szoros értelmében, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Az egy biztos pontot.

Azt a szálat elfelejtettem belefűzni a sztoriba, hogy OCD-s vagyok. Talán onnan (is) eredhetnek ezek a félelmek, szorongások. Mert néha nem tűnnek valóságosnak. Úgy értem... tudom, hogy ez "csak" egy félelem, nem kéne ilyenektől tartanom, de mégsem tudok tőle elszakadni, akkor is ott van az a "De mi van, ha...".

Más is tapasztalt már ilyet/hasonlót? Ha igen, volt valami, ami segített?

Köszönöm, ha idáig elolvastad!:)

18/L