Miért az nagyon gyakran a reakció arra, ha egy gyerek/tini/fiatal felnőtt mentális problémáiról számol be, hogy majd ha idősebb leszel akkor rosszabb lesz/meglátod, hogy milyen az igazi (adott negatív érzelem vagy mentális probléma)?

Mert nem mindegy

egy 18 éves 18 év élet tapasztalatával világ fájdalmai vannak

vagy

egy 40 éves 40 év élet tapasztalatával világ fájdalmai vannak.

Talán mert egész M.O- érzelmileg meg minden szinten alul van maradva, analfabéta szint kb.

Ki kell mondani, gyakorlatilag az járt jól akit kevesebb ésszel áldott meg az ég, és egyszerűbb ember, valószínűleg boldog az élete is.

Aki viszont szeret agyalni, és van neki mivel, hajlamosabb arra is hogy boldogtalan legyen, mert tudja hogy az élet lényegében értelmetlen, magunk adunk neki értelmet.

Nem véletlen volt az összes diplomata, író, költő, művelt ember depressziós és szenvedélybeteg.

Mert - ahogy már más is írta előttem, én is ezt mondom, hogy - sajnos tényleg van benne igazság.

Amíg valakinek nem kell saját magát eltartania, mert jó esetben van fedél a feje felett és étel és víz hozzáférhetően a gyerekkorában, akkor legyen akármilyen rossz is vagy jó is a szociális élete vagy a tanulmányi eredménye, egy bizonyos kor után már a saját elvárásának is meg kell felelnie ahhoz, hogy ezek a minimális fizikai körülményei meglegyenek, és akkor a szociális vagy nemi igényeiről még nem is beszéltünk.

Ezen kívül pedig azért is, mert egy gyerek, egy kamasz és egy tini is még ki nem fejlődött ember, nem véletlenül van ég és föl vastag vonalas különbség a gyerek pszichológia és a felnőtt pszichológia között, hiszen a kamaszkor, a tinikor a gyerekből felnőtté válás átmeneti szakasza, amelynek feladata és küldetése lázadni a gyerekkor ellen, minden megszokott ellen, ergo bármit tesz, mond, gondol vagy érez egy kamasz vagy egy tini, tán nem is az ő saját tette, mondása, gondolata vagy érzése, hanem csak a kamaszkoráé vagy tinikoráé, amely még folyamatos tesztelés alatt van, hogy milyen felnőtt akar lenni.

Én pl. húsz évesen kezdtem pszichológiát tanulni, nagyjából mindennapos alvásmegvonással éltem addig az életem, ami szintén fontos adalék, meg az is, hogy éppen nagy szerelmi bánatom volt, aztán elkezdtem durván felejteni, a rövid- és a hosszútávú memóriám is sérült, mintha betelt volna az agyam, aztán évekkel később voltam terápián pszichológusnál, aki mondta, hogy húsz éves kor valahol a gyerekkor lezárása is, és valahol természetes, hogy felejtünk, de persze nem olyan arányban, ahogy én tettem, rohamosan. Most, hogy édesapám Alzheimerrel lett diagnosztizálva, én is kivizsgáltatom magam, mert már negyven évesen kimutatható a korai Alzheimer, és tán emiatt vagyok feledékeny én is, bár közben az alvás fontosságát is megtanultam, hogy mennyire hat a feledékenységre is, ha nem alszom eleget, ugye...