Miért volt az, hogy a kilencvenes évek végén, a 2000-es évek elején, alig lehetett hallani, pszichológusokról, terápiákról, dráma csoportokról, stb?

azt nem tudom hogy akkor mi volt, de azt tudom, hogy a nővéremnek volt egy korszaka serdülőkorában (kb 85-ben) amikor ült az ablakban minden nap, és csak nézett kifelé. senki se vette észre hogy neki valami baja van, nem volt számunkra ez a fogalom ismeretes, hogy depresszió, nemhogy rájöttek volna anyámék, hogy van valami baja, vagy hogy ilyen baja van. később is jelentkeztek nála mentális zavarok, úgyhogy most a 4o-hez közeledve jár terápiákra.

akinél nincs diagnosztizálva, és nem tudja kiheverni lábon az efféle zavarokat, később úgyis felszinre tör valamilyen formában, pánik vagy szorongás, vagy komolyabb személyiség, viselkedés zavarok stb, és később lehet magától keres fel valami segitséget. a súlyosabb esetek mint pl skizofrén stb, aki nem ura a helyzetnek, és képtelen a beilleszkedésre, vagy a valóságot összekeveri a képzelettel, igy a társadalomba képtelen részt venni, azok régen is szerintem zártosztályon voltak, csak nem tudtunk róluk. másik eset, hogy segitség hiányában kinyirták magukat. a köznép meg semmit se selytett hogy miért tette. a kevésbé súlyosaknak meg sanyarú életük volt, eljártak dolgozni (ha birták) vagy ha nem birták, akkor meg a társadalom elkönyvelte őket senkiházi lusta dögöknek, akik nem dolgoznak. Esetleg alkoholisták lettek. Az alkoholizmus mögött is súlyos mentális problémák állnak. Nagyon sok személyiségzavaros, hangulatzavaros fordul végül az alkoholhoz. Mi csak annyit látunk belőlük hogy csöves alkesz, de nem is sejtjük milyen mentális betegségek vannak ennek hátterében.

Tehát ez összetett téma.

Ma nyilván több esetet diagnosztizálnak, lehet ráhuzzák az emberre a diagnózist valódi betegség nélkül is. ma már mindenki bipoláris, vagy borderline, aki egy kis idegösszeomlás miatt pszichiáter elé kerül. Régebben meg súlyosabb esetek is diagnosztizálatlanul segitség nélkül éldegéltek, mignem kinyirták magukat (ez persze ma is jellemző még)

tehát nem hinném hogy a betegek lettek többen (bár teljesen ez sincs kizárva, hogy a mai társadalmi berendezkedés és közfelfogás, stressz, nyomás, teljesitménykényszer több mentális beteget teremt) de lehet hogy csak a diagnózisok száma volt kevesebb. nem tudom erről lehet-e valami statisztikát találni, de ha lehetne se lenne pontos, mert nagyon sok valós beteg nem kerül orvos elé, mások meg igazságtalanul lesznek megbélyegezve egy diagnózissal.

Ha tényleg érdekel a téma, olvass el néhány Benedek István könyvet, kezdve az Ideges emberekkel és az Aranyketreccel.

Nagyon olvasmányos könyvek, kimondottan laikusoknak, nincs bennük semmi - vagy csak nagyon kevés és teljesen érthető - orvosi blabla.

József Attila is járt pszichológushoz, erről azért irodalmi tanulmányaid során már hallhattál...

De a kérdésedre a válasz borzasztóan egyszerű: annyit fejlődött és változott a tömegkommunikáció, hogy manapság már minden információ sokkal könnyebben érhető el.

Régen pedig a telefonkönyvből lehetett elérni a szakembereket.