Normális, hogy ekkora sokként élem meg, ha megtudom, hogy egy lány foglalt?

22 éves vagyok, évek óta depressziós. Sosem voltak sikereim a lányok terén. Eleve későn érő típus vagyok, sokáig egyáltalán nem vettek komolyan a csajok a kisfiús külsőm miatt (részben ma is). Emiatt iszonyatos mennyiségű harag és frusztráció halmozódott fel bennem. Zsigerből gyűlölöm a korán érő, lakli, izompacsirta majmokat, tényleg néha úgy érzem, minden különösebb ok nélkül meg tudnám őket kínozni. De legyen ez az én egyéni hülyeségem.

A lényeg az, hogy már most megutáltam a szerelmet, pedig tulajdonképpen még nem is volt benne részem. Épp ezért utálom. Úgy érzem, már rég elkéstem mindenről. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozottá váljak és megszabaduljak a sok szarságtól, ami bennem van, nem ártott volna már kamaszkorban egy boldog szerelem, és akkor nem ilyen lennék. De ma már ott tartok, hogy letettem az egészről és alig mozdul meg bennem valami, ha egy jó csajra ránézek. Annyira belém ivódott már, hogy "szép lány=kudarc, fájdalom", hogy már tényleg szabályosan félek tőlük. És amúgy nem értek egyet azokkal, akik azzal jönnek, hogy bolond az, aki szerint az ember egy kezdeményezéssel többet veszíthet, mint nyerhet. Miért? Szerintem semmi rosszabb nem történhet egy ilyen helyzetben annál, minthogy az ember beleéli magát és elutasítják. Szinte csak ilyenben volt részem. Egyszerűen már felállítottam egy szabályt, hogy aki jó csaj, annak mindig van barátja, vagy ha éppen nincs, akkor pillanatokon belül lesz. Ma is láttam egy nagyon szép lányt az utcán, nézett is engem. Elmentem mellette, majd megálltam ott, ahova tartottam. És látom, hogy máris kézenfogva jön valami kigyúrt majommal. A kigyúrt majom/jóképű művészfiú pedig sosem én vagyok. Egyszerűen nincs az az isten, hogy én legyek, és megkapjam azt, akit akarok. Mire számítsak? Fog ez változni? Mikor változik meg? Hogy szokott az járni, aki ilyen típus, mint én? Legszívesebben ki sem megyek. Úgy érzem, nem nyerhetek, mert bármit teszek, MÁR MOST vesztettem. Ha most holnap szereznék egy csajt, akivel minden nap együtt lennénk és mindent megvalósítanék vele, amit mindig is akartam, elvinném helyekre és minden nap szexelnénk, még akkor is azt érezném, hogy már túl későn jött és lemaradtam egy csomó mindenről, mert ennek kamaszkorban kellett volna eljönnie. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet, és ezt a gyűlöletet nehéz levetkőzni. És őszintén szólva tudom, hogy a lányok nem ilyen fiút keresnek, aki ennyire frusztrált. Ez pedig még frusztráltabbá tesz. Nem tudok ellazulni, mert az egésznek a központjában ott van a nemi vágyam és az eddig kudarcok gondolata. Innentől kezdve ez újabb kudarcokat szül és napról napra erősödik az ördögi kör.

Visszakanyarodva a lényeg az, hogy ég ha nyitok is egy csaj felé, szinte mindig ráb*szok. Ez pedig jobban fáj bárminél. Tényleg van, hogy napokig nem térek magamhoz és törni-zúzni akarok. Néha kárt teszek magamban, pl. a kezemet már egypárszor sikerült úgy bevernem, hogy azóta is sajog egy bizonyos helyen, szerintem valami zúzódást okoztam. És a legeslegjobban gyűlölöm azt, amikor egy lány félreérthetően kedves velem, aztán bemutatja a jóképű f**zfejt, aki a barátja. Mert mindig van egy jóképű f**zfej, aki hamarabb ért oda, mint én. És tök mindegy, milyen értékek vannak bennem, ha ezek nem tudnak előjönni. Nem egy csajtól és idősebb emberektől, akik ismernek, hallottam már, hogy sok csaj imádna, ha mélyebben megismerne. Ja, csak gondolom nem elég nagy a bicepszem átmérője.