Az életem holtágra jutott, nem tudom mit tegyek, hogyan jussak tovább a krízisek sorozatán?

Némi magyarázatot igényel a kérdésem. Úgy gondolom 30 felé antiszociális lettem vagy nem tudom. Egyszerűen nincsenek szoros kapcsolataim. Nem tudok igazi barátságot kialakítani senkivel sem. A párkapcsolataim sorra mennek tönkre. Mindenki elmondja a végén, hogy csodálatos ember, nő vagyok stb. de mégis elhagynak. A dologhoz hozzátartozik, hogy van két gyerekem is. Nem könnyű annak, aki velem kezd ezt belátom, de senkire sem erőltetek sose semmit. Úgy gondolom az életben nincsenek lehetetlen dolgok, de mivel minduntalan eljátszódik a bizalmam, nem a férfiak játsszák el, hanem egyszerűen a kudarc tesz tönkre. Magamban keresem a hibát, ha ilyen meg olyan jó vagyok, akkor miért nem tart ki mellettem senki? Ez nem lehet csak azért, mert van családom. Kizártnak tartom. Nem egy családos anyukát ismerek, aki a gyermekei apjától elválva boldog párkapcsolatot esetleg házasságot hozott létre. Tehát csak bennem van a hiba. A dologhoz hozzátartozik hogy mostanában szakított velem az a férfi, akiről azt hittem, hogy végre megtaláltam azt, akivel leélhetem az életem. Lehet túl önző vagyok, nem is tudom. Szeretjük egymást még mindig, de a távkapcsolat egyszerűen nem működött. Ő pedig a munkája miatt nem tudott hozzám költözni. Nem tudom azt sem, hogy rajta hogyan tegyem túl magam. Nem elfelejteni akarom, csak lenyugodni... Akartam elmenni pszichológushoz, de teljesen fölöslegesnek vélem, mert nem lelki tanácsadás kell, hanem egy férfi, akit szerethetek, aki támogat, akit én támogatok, családias légkör. Egyszerűen arra vágyom, hogy elkötelezhessem magam valaki mellett végre. Nem tudom, hogy türelmetlen vagyok-e vagy sem, de az évek kudarcai eléggé megtörtek. Amúgy sem volt egyszerű életem, de ebbe nem is megyek bele. Eléggé össze is vagyok zavarodva. Mostanában nem tudok mit kezdeni a két gyerekkel sem, elterelődik a figyelmem a saját keserűségemre. Az apjukat én hagytam el, mert egyszer megvert. És a legrosszabb az, hogy ezt az egészet nem tudom úgy ámblokk megbeszélni senkivel sem, a melóhelyen sem, felszínesek a viszonyok. A régi barátságaim elhalványultak, szétmentünk az országba, lazává váltak a kapcsolatok. Ezzel sem tudom, hogy mit tegyek, de mindegy.

Még rendesen kibőgni se tudom magam, totál kész vagyok. Nem is tudom mivel kéne lefoglalni magam, vagy mibe keressek célt a hétköznapi dolgokon túl. Sokszor vannak hangulatváltozásaim, munkahelyen tartom magam, hogy ne vegyen észre senki semmit, viszont amikor hazaérek szinte összezuhanok. Senkiből nem akarok sajnálatot kiváltani, ez a halálom, amikor valaki azt mondja úgy sajnálom...nem sajnálhatja, nem tudja mennyi erőt fektettem bele abba a bizonyos dologba, ami mégis tönkrement. Úgy érzem lassan teljesen kikészülök, tűréshatáromhoz érek. Itt a két gyerek, nevelni, szeretni akarom őket. De egyszerűen "bénának" érzem magam lelkileg ehhez az egészhez, egyedül vagyok. Ha valakinek van valami jó ötlete szívesen venném, ha leírná. Köszönöm annak, aki végigolvasott. :)