Volt/van valaki hasonló helyzetben? Mit lehet tenni?

Egyszerűen nem tudok együtt élni a cukorbetegségemmel. 1-es típusú. 35 évesen diagnosztizálták a betegséget, amikor a kisfiam 10 hónapos volt. Azóta egyszerűen nem tudok létezni. Eleinte azt mondták az orvosok, hogy 2-es típusú,mert nem találtak antitestet, de már azonnal inzulint kellett használnom. Addig legalább reményem volt. Sok mindent megpróbáltam, hogy meggyógyuljak, persze sikertelenül. Aztán pár év múlva újra elvégeztek egy vizsgálatot, ahol már találtak jó sok antitestet. Ez kb. fél éve volt. Azóta állandóan sírnék, és mélységesen csalódott vagyok, azt hiszem magamban. Néha-néha elfelejtem, hogy beteg vagyok és kicsit jobban érzem magam, de amikor megkínálnak egy süteménnyel, vagy hasonló szituációkban, azonnal rohannom kell inzulinozni :-( Mindig titkolom, mert szégyenlem az állapotom. Nem érzem magam egész embernek. Párkapcsolatot nem merek nem tudok kialakítani, mert nem tudnám magam szépnek és nőiesnek érzeni többé. Lassan 6 éve vagyok egyedül, amikor a kisfiammal állapotos voltam, már az elején elhagyott a párom.... Most 5 éves a kisfiam.... Ha valaki van vagy volt hasonló szituációban, azzal szívesen beszélnék, hogyan élte Ő át.