Ezt már nem hiszem el: már a harmadik barátom kerül gipszbe, miközben én mindig is akartam. Miért van ez?

Kiskorom óta érdekel, hogy milyen lehetne, ha be lenne gipszelve valamim, főleg a lábam és mondjuk úgy suliba menni. Nem volt ilyen eddig, soha nem tört el semmim, nem sérültem meg komolyabban. Aminek persze nagyon örülök, nem is szeretnék, viszont egy "gipsznyire" bármikor, főleg, hogy a haverjaimat se viseli meg annyira, szerencsére nem szenednek.

Az egyiknek a csuklója tört el az év elején, egy másiknak foci közben eltört a lábközépcsontja, gipszben manóval járt suliba egy jó ideig. Egy kínzás volt számomra, hiszen mindig is át akartam azt élni, mint ő, és most pont egy hozzám közel állóval történt az, ami iránt vonzódom... Most meg egy harmadiknak ment ki a bokája futás közben, begipszelték a lábát szalagsérülés miatt. Mondhatom, alig várom, hogy találkozzak vele a suliban és újra átélhessem azt, amit múltkor. Emiatt nem is tudom úgy sajnálni, viszont nagyon szívesen cserélnék vele bármikor...

Miért van ez? Miért kerülnek gipszbe a barátaim, miközben én akarok? Úgymond "helyettem"? Ezzel lennék "büntetve" a furcsa kíváncsiságom, vonzalmam miatt? Vagy én emiatt "bevonzom" nekik? Több mint egy hónapot így elviselni megint.. Ők meg ugye nem tudják. Már azon is gondolkodom, hogy esetleg elmondjam ezt.. Mit gondoltok? Belebolondulok ebbe.