Mi történik velem? Kezdek megőrülni, vagy mi? Egyszerűen azt, érzem, hogy már nem bírom tovább....

Azt érzem, hogy soha többé nem fogom élvezni ezt az életet már. Egyszerűen azt érzem, hogy túl okos vagyok ehhez az emberi létezéshez.

Meg akarok halni, de élni is akarok… A legfőbb probléma az a gondolat, amikor realizálódott bennem, hogy mi emberek egyáltalán nem vagyunk megvédve ebben az univerzumban… Mi csak egy félre sikerült kellemetlenség vagyunk, akik csak a véletlen művei. Azt érzem, hogy ha nem agyalok semmin, csak megszűnök létezni egy mély állapotban, ahhol minden magától történik, úgy hogy én bármit is irányítanák, és ez teljesen megőrít…

Egyszerűen úgy érzem, hogy eztet nem tudja feldolgozni az agyam… Becsapva érzem magamat. Minden, amit eddig jónak ítéltem meg/élveztem csak egy kémiai reakció volt az agyban, ami nem is tudatosan történt… Azt érzem, hogy semmi felett nincs irányításom, a természet irányít mindent, és ez megijjeszt. Állandóan kérdőre vonom, hogy akkor így mi értelme az életnek?!?! Ezeket a dolgokat figyelembe véve, egyáltalán nem látom a különbséget az élet és a halál között.. Azt érzem, hogy az agyam ezt egyszerűen NEM tudja feldolgozni…. Többet akarok annál, hogy én csak a természet által irányítva legyek… Azt érzem, hogy bármit, amit csinálok felesleges…

Minden, amit csinálni akarok, az a törekvés a jóra, ami ismét csak egy tudattalan ösztön volt, ami teljesen magától történt meg. Mi értelme jól érezni magamat egyáltalán?!?! Amikor elkezdem magamat jól érezni (bármi: Jó meleg a víz, kellemesen fújja a szél az arcom, valaki itt van mellettem, akit szeretek, nyugodtságot érzek) azonnal képbe jön az a gondolat, hogy „Ez csak egy tudattalan kémia reakció volt, amit észre se vettem szinte, olyan mintha meg sem történt volna…”. Szinte csak egy villanás az egész. És ennek eredményeképpen egy lehangoló, felfoghatatlan, energiát elszívó szorongás érzet következik be, ami annyira fáj, hogy nem tudom kifejezni egyszerűen… Konkrétan halottnak érzem magam belül, aki csak él, anélkül hogy létezne… Egyszerűen nem látom a különbséget az élet, és a halál között. 1 hete keletkezett bennem ez a gondolat, és azóta folyamatosan egésznap kínoz, már olyannyira, hogy a napvégén már semmi reakciót nem vált ki belőlem, de mégis szenvedek tőle… Teljes zavart érzek a fejemben. Már kezd az alvásomra is rámenni… Olyan érzésem van, mintha már több mint 100 éve élek… Nagyon-nagyon lassan telik az idő… Minden teljesen rendben lenne, ha nem tudnák gondolkodni, de egyszerűen állandóan jelen van.

Még amikor le is kötöm magam valamivel, egyszerűen ott van, és mintha tudatalatt folytatná tovább a kínzást… Azt érzem, minden ami eddig történt, nem is történt meg… Mintha sosem létezett volna semmi… Mintha semmi sem történne meg, de mégis megtörténik, mert itt gondolkodom…… Azt érzem, hogy egy végtelen paradoxonban vagyok, és nem tudok kitörni… Minden egyszerűen csak furcsa… Olyan, mintha valamiféle elme zavarom lenne. Már azon is elkezdek szorongani, ha valaminek ilyen színe van (pl piros, de lehet bármilyen szín is), valaminek ilyen alakja van. „Miért van ilyen színe ennek?”, „Ennek miért ilyen az alakja??”

És egyszerűen elkezdek szorongani…. Annyira félek, hogy menthetetlen vagyok… Nem akarok meghalni, mert ugyanakkor a haláltól is iszonyatosan félek… Azt érzem, hogy nem halhatok meg ezzel a tudat állapottal…. Rettegek, hogy így fogok meghalni… Továbbá ilyenkor szokott jönni ez a gondolat:

„Mi van, hogy ha ezzel a tudatállapottal halok meg, akkor a halálközben is érezni fogom ezeket?!!?” Valami nagyon elbaszódott a fejemben… Egyszerűen elkezdeném magamat jól érezni, és rögtön egy szürreálisan abnormális érzés keletkezik, ami kikényszeríti belőlem a szorongást. Sehogyan nem tudom magamat lekötni, valaki légyszi segítsen. Csütörtökön megyek pszihológushoz... Valaki aki hasonló dologgal küzdött meg/küzdik jelenleg is, kérlek írjatok nekem privátban, hogy tartsuk egymásban a lelket…