Miért keveredek ilyen ellentmondásokba?

Nem igazán vagyok én ilyen gyerekcentrikus, nem azt mondom, hogy nem szeretem őket, mert aranyosak meg minden, de én nem igazán érzem azt, hogy szeretném is ha lenne nekem is, lehet, hogy az egész életemet el tudnám anélkül képzelni. Szoktam hallani, akár itt is sokat, hogy írják az anyukák, hogy otthon vannak a kicsi gyerekükkel, meg, hogy mégis milyen üres az életük, nem tudnak így eljárni még dolgozni sem, mert ugye otthon kell lenni velük. Így sem boldogak!!! Ezek olyan lehangolóan hangzanak. Rossz belegondolni, hogy így elveszi a gyerek az ember szabadságát, mennyi gonddal jár meg felelősséggel. Jó az igaz, hogy sok örömmel is biztos. Én szoktam örülni, hogy nincsenek ilyen gondjaim és remélem nem is lesznek. De az a furcsa, hogy bár nem rajongok a gondolatért, hogy anya legyek, mégis gyakran fantáziálok ilyeneken. Például sokszor eszembe szokott jutni, hogyan lenne fiam vagy lányom akkor mi lenne a nevük, már tudnám is. Meg el van téve pár darab régi, kis kori játékom, plüssállatok meg ilyenek (mondjuk az a felnőtteknek is lehet csak úgy, de lényegtelen ez most)konkrétan azzal a céllal, hogy hátha jók lesznek majd a gyerekeimnek ha lesznek. Néha olyan kijelentéseim is vannak, hogy én nem így csinálnám ezt meg azt a gyerekemmel meg hasonlók. Akkor már végképp nem értem magamat, hogy most mit is akarok. Az is igaz, hogy ez mind betudható annak, hogy még fiatal vagyok, 20 éves. Mondjuk nem is nagyon fenyeget engem a gyerek téma momentán :) De hiába mondom, hogy nem szeretnék, később sem valószínű, valahol legbelül érzem, hogy ha hazugságvizsgálóra kötnének, rájönnék, hogy önmagamat is csak becsaptam. Azt is szokták mondani, hogy ha az ember talál valaki olyat akit szeret, akkor megváltozik a véleménye a gyerek dologról. Valahol óckodik attól, hogy egész napomat egy gyerekkel keljen gügyörészve eltölteni, de a nevét meg már tudom. Szerintetek? :)