Asperger-szindróma. Ti hogy vélekedtek róla?

A rokonságban van ilyen, de semmi gond nincs vele. Kicsit ugyan bizonyos dolgokban "furcsa" a viselkedése, de aki nem tudja, hogy aspergeres, az nem veszi észre.

Nem kell elmondanod az embereknek, akkor nem lesz senkinek veled problémája.

Majdnem 30 éve élek együtt Aspergeressel, és igen jól megvagyunk egymással.

Tudomásul kell venni néhány furcsaságát, meg elfogadni azt, hogy sok esetben másmilyen a gondolkodása/logikája, mint az átlagnak.

Szerintem ez nem betegség, hanem egyszerüen más az agyszervezésük. Ennek hátránya lehet az, hogy nehezebb a szocializáció, viszont nagy elönye az az, hogy igen értelmes, kreativ emberek, akik föként logikára alapozva élnek.

Minden embernek vannak furcsaságai, annak is, akinek nincsen diagnosztizált "betegsége".

Alapból emiatt semmit sem gondolok senkiről. Ha megismerem, akkor adott emberről van véleményem.

Mások. Másként gondolkodnak. Rejtélyesek. Érdekesek. És igen: Visszahúzódók, Hangtalanok.

Szerintem kaptál néhány értelmes választ, nos? :)

Én is aspergeres vagyok. Nem igazán találom a helyem, ahogy írtad, néha elég feleslegesnek érzem magam. A barátnőmmel sokszor alakulnak rosszul a dolgaink, mert egyszerűen nem értem a metakommunikációt, a "jeleket", és semmit, ami szerinte a szavak mögött van. Majdnem kétéves kapcsolat, de még mindig nem igazán tudja elfogadni, és sokszor megkapom, hogy "nem figyelsz rám", meg "gondolhattad volna", stb.

Olyan véleménnyel is voltak már rólam, hogy brutálisan őszinte vagyok, pedig csak elmondtam amit gondoltam. Szerintük pedig azt és úgy nem illett volna.

Sokszor úgy érzem, hogy túlcsordul bennem valami, amit nem tudok elmondani senkinek (annak ellenére, hogy sokszor teljesen érzelemmentesnek mondanak). Persze, próbáltam már, de nem igazán értették, talán nem is a megfelelő szavakat használtam. Személy szerint nem nagyon értem a szavak közti apró árnyalatnyi különbségeket sem (persze, a durvákat nyilván igen). Fogalmam sincs, hogy miről beszélhetnék egy idegen emberrel, nem igazán tudom hogy hogyan kell fenntartani egy beszélgetést (mindegy, hogy ismert vagy ismeretlen téma, talán ismertben egy hajszálnyival könnyebb, de mikor ilyen téma kerül szóba, akkor általában élvezem, hogy végre tudok beszélni, és leuralom az egész társaságot). Ha már társaság, akkor megemlíteném azt is, hogy kötetlen beszélgetést folytatni senkivel nem tudok, egynél több emberrel pedig még soha nem is próbáltam, mert egyszerűen esélytelen.

A legnagyobb probléma talán bennem van, a hozzáállásomban. Mielőtt döntök bármiről, felsorakoztatom a pro és contra érveket, és ezek szerint döntök. Nem tudok érzelmi alapon döntést hozni, ami talán még nem is lenne olyan nagy baj. A probléma az, hogy lenézem azokat, akiket elvakítanak az érzelmei, vagy aki érzelmi alapon dönt logikátlanul. Nem bírom az ilyet elviselni, szánalmasnak tartom. Így tulajdonképpen nem csak hogy nem keresek kapcsolatot az emberekkel (hiszen tökéletesen elvagyok egyedül illetve a barátnőmmel, ha el tudom foglalni magam), de egyenesen irtózom tőle és megvetem az embereket, a legtöbb emberi kapcsolatot.

Persze nem szoktam senkinek az orrára kötni, hogy aspergeres vagyok. Ha megkérdezik miért nem beszélek senkivel, általában azt válaszolom, hogy csak akkor beszélek, ha van mit mondanom.

Most pl. teljesen ki vagyok akadva, holnap 14 ember közé kellene beilleszkednem és kapcsolatot teremtenem, de érzem és tudom, hogy vagy csöndes leszek, vagy az én hangom fogja uralni a beszélgetést (de az biztos, hogy mindkét esetben iszonyatosan kényelmetlen lesz).

18/F